Jorgosz Szkambardonisz: Szélső sávban
(munkacím, elbeszélések)
Várható megjelenés: 2008. február
Légpárnás Adidas
Véget ér a hajnali mise. Csöndben, nesztelenül kimegyek a templomból
(rágyújtani) a Rendíthetetlen Falak Kolostorának kertjébe. Előttem a tiszteletet
parancsoló kolostor többszárnyas, pikkelytetős, kerengős kőépülete. Mögöttem,
oldalt, a fejem fölött kúsznak felfelé a kolostor dúsan zöldellő veteményeskertjei,
melyek Athosz reggeli harmatával párállanak. Jobbra vannak a műhelyek (könyvkötészet,
órásműhely, lakatosműhely), balra előttem pedig a méltóságteljes, gyönyörűséges
Kapu. Zavartan állok egy darabig, aztán elindulok kifelé, hogy nyugodtan
elszívhassam a cigarettámat, és gyönyörködhessek a reggeli tájban; szertartásos
áhítattal dohányzom, pedig foglalkozásomat tekintve testnevelő tanár vagyok.
Kimegyek a Kapun, hogy majd odakint sétálok egyet, elindulok a jobboldalt
fölfelé vezető ösvényen, és két perc múltán, szinte a kolostor tövében,
egy száraz tisztáson találom magam. Rágyújtok. A gyors folyás, hűs vizű
erecske mutatja igazán, mennyire rideg és vigasztalan ez a vidék. A medre
tele falevéllel; amint odaérek, jobb oldalt megpillantom a kő mellvédet,
ahonnan bizonyára pazar kilátás nyílik mindenfelé, egész Athoszra.
Megfordulok, aztán tőlem kissé balra egyszeriben furcsa látvány tárul
elém: Nikódimosz, a szerzetes, akivel tegnap este, a kolostor vendégszobájában
találkoztam először, a huszonhét-huszonnyolc év körüli fiatalember, sötét
színű, lobogó csuhájában, hófehér, légpárnás Adidas cipőben kosárlabdázik.
A kietlen tisztás szélén, ahol váratlanul olyan egyenletes már a talaj,
mint egy kisebb pályán, a kalugyer, uram bocsá’, egy kivágott fenyőfa törzsére
odaszögelt hevenyészve egy igazi kosárlabdapalánkot, fémgyűrűvel, kosárral,
és ott játszik egymagában, a legszokványosabb narancssárga kosárlabdával.
Földbe gyökerezik a lábam. Megkövülten nézem. A szerzetes annyira belefeledkezett
a játékba, hogy észre sem vesz. Fölkapja a labdát, messziről eldobja, aztán
szalad, és mintha a nagyszerű formában játszó ellenfél lepattanójára ugrana,
visszaszerzi a labdát, szlalomban, váltott kézzel végigvezeti a pályán,
mintha jobbról kosárra törne, megáll, pörögni kezd, színlelvén, hogy támadják,
majd elrugaszkodik, nagyon magasra, mintha repülne, fehér sportcipője csak
úgy virít a sötét csuha alatt, mely szétterülve megáll a levegőben, akár
a kinyíló fekete ejtőernyő, aztán ügyesen rádobja négy méterről: a labda
tökéletes ívet ír le, döngve a palánknak vágódik, aztán egyenesen a kosárba
hullik.
Nikódimosz atya szalad érte, és ahogy fordul, hirtelen megpillant engem.
Elkapja a labdát, fújtatva megáll, a hóna alá veszi, és elindul felém.
Tisztelettel üdvözlöm: -- Legyen áldott, atyám!” -- mire ő kicsit még lihegve
felel: -- Az Úr neve! Jó reggelt! -- Magas, vékony, feketehajú, kissé sápadtas,
hosszú szakálla középen elválasztva. Párás szeme, éber, súlyos pillantású,
talán az önként vállalt megaláztatás és semmibe vétel szolgálatától. Kettőt-hármat
sóhajt, megnyugszik a lézése, aztán szép kényelmesen folytatja: odaér mellém,
gépiesen pattogtatja a labdát, szorosan maga mellett, poros, sötét színű
csuhája mellett:
-- Elengedhetetlenül fontos a lelki sport itt, a Szűzanya Kertjében,
azért a testet sem árt edzeni. Az áldott emlékű Palamász Szent Gergely
szerint az ember azért alacsonyabb rendű az angyaloknál, mert van teste.
Jobb kézzel a labdát pattogtatja, bal kezét szólásra emelve így folytatja:
-- A tegnapi Árisz-PAOK mérkőzésen 87:85-re nyert az Árisz. Prelevits
volt a legjobb, 27 pontot dobott, viszont a PAOK rossz stratégiával játszott
– mondja, és részletesen, szakkifejezésekkel megtűzdelve, szinte percről-percre
végigelemzi nekem az egész mérkőzést.
Figyelmesen, néma csöndben hallgatom. Látszik, hogy oda-vissza ismeri
a sportágat, még az is megfordul a fejemben, hogy hozzám hasonlóan talán
ő is a Testnevelési Főiskolán végzett, mielőtt szerzetesi fogadalmat tett
volna. Meg is kérdezem tőle:
-- Mondd csak, atya, véletlenül nem testnevelő tanár vagy?
-- Nem – feleli --, csak PAOK-szurkoló.
Azzal mosolyogva elindul, szorosan test mellett vezetve a labdát, sasszézik
egyet, és fut, a magasba emelkedik, mintha repülne a csuhájában, és tempósan
rádobja hat méterről. A labda palánkot ér, a gyűrűn pörög egy kicsit, egyensúlyba
ér, majd bizonytalanul ráfordul a fémgyűrűre, aztán kipottyan belőle. A
kalugyer megáll, hátranéz, és hangosan odaszól nekem:
-- Nehéz ám a hárompontos! Isten is hármas, és nehéz is. Nehéz a hárompontos,
küzdelmes a kalugyer élete. Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nekem!
A labda magától elgurul, mint Keresztelő Szent János feje, lassan,
pörögve halad a kolostor felé, Nikódimosz atya pedig ráérősen kocog utána
nesztelen Adidas cipőjében, s ahogy elhalad előttem, hallom, ahogy maga
elé dörmögi:
Örökmécsest az égre
Vajh ki akaszthatna…
A dinamó
Még csípôsen tartja magát a február. Hrisztosz Bátisz azonban úgy ébredt
ezen a felhôs reggelen, mint aki újjászületett: csak úgy ragyogott. A ránehezedô
ötvenhat év meg a két infarktus ellenére is úgy ragyogott, mintha dinamó
volna a szívében. És mindez azért, mert álmában már megvolt a kis unokája,
rózsaszín kezeslábasában kiabálva szaladt utána a feketén sötétlô m?helyben:
— Nagypapa! Nagypapa!
Mosolyogva odamegy a csaphoz, hogy megmosakodjék. Megnézi magát a homályos
tükörben, egy darabig figyeli önmaga képmását, aztán csak ennyit mond neki:
— Hinnye, a bajszod szakramentumát!
Az asszony megfôzte már a kávét. A férfi kutyafuttában megissza, aztán
irány a m?hely. Könny?nek érzi magát (pedig a fekete szín?, régi, nehéz
nagykabátja van rajta), a feje körül különös fénykorona csillog — az orvosok
azt mondták neki, két-három napon belül megszül a lánya.
Megérkezik, lemegy a pincegarázsba, átöltözik, fölveszi olajfoltos,
kék munkásruháját, vastag, sötét szín? bôrkötényét, és fittyet hányva a
javításra várakozó gépkocsikra, kizárólag a babakocsival kezd foglalatoskodni.
A munkatársai nézik, ahogy elmélyülten tevékenykedik a kocsi fölé hajolva,
és egyfolytában piszkálják — ô meg visszaszól nekik:
— Mit csináljunk? Ha gond van, akkor gond van.
Késô délután megcsörren a telefon. Az egyik inas fölveszi, majd elkiáltja
magát:
— Hrisztosz bá’, kislány!
A férfi, mielôtt átöltözne és a szülôotthonba sietne, leleplezi az
alkotását. Megkéri a munkatársait, hogy sorakozzanak fel, és kapcsolják
le az összes villanyt.
A m?hely sötétbe borul. Hrisztosz bá’ lerántja a ponyvát, és tolni
kezdi a kocsit a vigyázzban álló, olajfoltos férfiak sorfala közt. Dinamót
szerelt a kocsi jobb hátsó kerekére, és hozzákötötte a karácsonyfaégôket,
melyekkel teleaggatta a babakocsit, s ahogy tolja, színes fénypászmák villannak
föl a m?helyben, amely már úgy fest, mint egy diszkóterem — a munkatársai
meg lelkesen mosolyognak, éljeneznek, tapsolnak, és egyszerre kiáltják
Hrisztosz bá’ kedvenc mondását:
— Hinnye, a bajszod szakramentumát!
Ô pedig elvonul köztük ragyogó arccal, diadalittasan, a munkatársai
tovább éljeneznek, magasba lendül csavarhúzó, franciakulcs, harapófogó,
lemezvágó és egyéb szerszámok, s diadal-ívvé zárulnak össze a feje fölött,
a fényárban villogó babakocsi fölött — mint amikor a fehér egyenruhába
öltözött tisztiiskolások összeérintik kardjukat a templom kijárata elôtt,
amikor hamvas arcú, ifjú társuk csinos, gazdag, és ahogy mondani szokás,
jó családból származó leánnyal kel egybe.
Csontváz a papírdobozban
A sírkövek közt járok, a Kavala környéki kis falu, Makrihóri temetôjében
— kihasználva a szeptemberi szabadságomat, gondoltam, gyertyát gyújtok
felejthetetlen nagyapám, Theodórosz sírján. Ahogy haladok elôre, jobb kéz
felôl, tôlem úgy húsz méterre egy viharvert, jókora méret? Parmalat tejesdobozt
látok félredobva, melynek oldalára vastag, fekete filctollal, dülöngélô
bet?kkel azt írták rá, hogy
„MAMARIKASZ”.
Lehajolok, kíváncsian kinyitom a papírdobozt, és egy halálfejet meg
emberi csontokat látok benne — nyilván Evjeniosz Mamarikasz maradványait.
Úgy maradok, lehajolva. Barátom, gondolom, mivé lesz az ember! Ez az
ember itt, ebben a papírdobozban, a leggazdagabb ember volt Makrihóriban
meg az egész környéken. Késôbb hallottam, hogy az unokái rátették a kezüket
a hatalmas vagyonra, építettek egy harisnyagyárat Hriszúpoliban, meg több
villát is Keramotiban és Thászoszon, Mamarikaszt pedig utcára tették —
úgy látszik, még a csontjainak a hazaszállításával sem törôdtek.
És ahogy most elnézem itt ezeket a csontokat, hiába telt el harminc
év, pontosan emlékszem arra a napra, amikor Mamarikasz ajándékozott egy
teleszkópot az iskolánknak: ötödik osztályos voltam, 1960. március 25-én,
a nemzeti ünnep alkalmával történt, a tanár úr elmondta az ünnepi beszédet,
és rögtön a zászlófelvonás után bejelentette, még amikor mind együtt voltunk
az iskolaudvaron:
— Evjeniosz Mamarikasz úr, akit most itt mellettem láttok, a Kavalában
élô, falunk béli szôrmekereskedô egy darab, négy és félezer drachma érték?
teleszkópot adományozott iskolánknak. Ennélfogva az igazgatóság úgy határozott,
hogy Mamarikasz urat kinevezi az iskola patronálójává. Mamarikasz úr ígéretet
tett továbbá arra is, hogy a közeljövôben egy „Telefunken” világvevô rádiót,
valamint az embertan tantárgy oktatásához egy valódi emberi csontvázat
adományoz iskolánknak.
Pávai Patak Márta fordításai
|