Fernando Savater :: A választás bátorsága

VIII. fejezet
A gyönyör választása

S kiket ti a gyönyörök barátinak mondotok, azok a szépnek s igaznak is baráti,
gyakorolják s megtartják az erényeket mind.
GAIUS CASSIUS LONGINUS
A bölcs azt mondja, sokkal többet érünk vele, ha nem megismerni,
hanem inkább élvezni akarjuk a világot.
SAINT-EVREMOND

Franciás neveltetésben eltöltött kora ifjúságomra André Gide nyomta rá a bélyegét. L’immoraliste című könyvét a címén felbuzdulva olvastam el, és meg is maradt bennem a regény történeti háttere, bár annak valósághűségéről mit sem tudok: „Megvallom, leginkább az ifjú Athalarik király alakja vonzott. Elképzeltem azt a tizenöt esztendős ifjút, aki titokban a gótokért rajong, lázad anyja, Amalasuntha ellen, kapálózik görögös neveltetése ellen, lerázná magáról a kultúrát, mint a heréletlen ló a kényelmetlen páncélt, és inkább választja a bárdolatlan gótok társaságát, mint a túl öreg és túl okos Cassiodorusét, s a vele egyivású cimborákkal éveken át kóstolgatja az erőszakos, buja és féktelen életet, hogy aztán tizennyolc esztendősen a teljes csömörben, a sok dorbézolástól megrészegülten pusztuljon el.” Ha meghallom ezt szót, hogy „gyönyör”, mely kissé mindig megbotránkoztató, először még most is a Gide által életre keltett Athalarikra, s nem a diszkrét és szerény Epikuroszra vagy Montaigne-ra gondolok.
Ez valószínűleg a klerikális Franco-diktatúrára jellemző puritán neveltetésem logikus következménye, mely attól, hogy logikus, még legalább annyira nemkívánatos, mint amilyen beteges (természetesen Gide-re is rákényszerítették a puritán neveltetést). Az élvezetet megtestesítő Athalarikról szőtt ábrándjaim magukon viselik tehát a puritanizmus ítéletének teljes súlyát, mellyel az ő szennyes világát sújtja: éretlenség, lázadás, bárdolatlanság, túlkapás és korai halál. Mindez a szó legszorosabb értelmében csábító képpé áll össze bennem, vagyis vonzott, jóllehet taszítónak és ijesztőnek éreztem. Másképpen fogalmazva ijesztőnek találtam, mert egyszerre volt vonzó és taszító; ettol olyan csábítóak a viszolyogató dolgok, mindaz, aminek élvezetében egész valónk feloldódik. „Mikor örömöket élvezel, eggyé leszel az élvezettel, de már nem Ťteť leszel…” Talán az édenkertben a befolyásolható Éva rosszul értette a kígyót: a paradicsombeli csúszómászó nem azt mondta, hogy miután eszel a jó és a rossz fájáról, olyan leszel Ádámmal együtt, mint az istenek (ahogyan doktor Jekyll, miután megitta a kotyvalékát, hogy Mr. Hyde-dá változzon), hanem hogy az alma annyira ízletes, hogy miután megízlelitek, elmegy a kedvetek tőle, hogy isteniek, azaz par excellence lények legyetek. Tehát hogy mindegy lesz ezután, isteniek lesztek-e vagy sem – mert istenien fogjátok érezni magatokat. Ám Éva, de főleg Ádám, sietve befalta a tiltott gyümölcsöt, meg sem ízlelte, és utána keresett valamit, kihagyta tehát, ami e földi étekben a legjobb, és csak a következményeit szenvedte el, mivel a testi öröm nem eszköz arra, hogy valamit megszerezzünk, de nem is öncél, hanem a cél és az eszköz közötti különbség élvezetes elpárolgása, ahol nincs azelőtt és azután. Ádám és Éva nem azért űzetett ki a paradicsomból, mert hallgatott a kígyóra, azt hívén, hogy Isten egyik szószólója, hanem mert azt hitte, a kígyó orvosolja majd a baját, hogy nem Isten…
De térjünk vissza a testi örömöket illető puritán kritikához, Athalarik felkavaró esetéhez, mely annakidején olyan nagy hatással volt rám, hogy máig nem felejtem, nem is tudok felülemelkedni rajta, (bár akkor úgy vállaltam, most meg úgy tekintem őket, mint a valódi bujaság szükséges kelléke azzal szemben, ami nem él vele): éretlenség, lázadás, bárdolatlanság, túlkapás és korai halál. Nézzük sorban. Az éretlenséggel kezdem. A puritán szellem szerint érett az, aki jól eszébe véste a könyörtelen törvényt, mely előírja a kívánatos vágykielégítés elhalasztását, és a halaszthatatlan vágykielégítés nem kívánását. A gyönyör nem tűr halasztást, a halogatásra tett kísérlet hiú ábránd csupán. A gyönyör nem rövid időre szóló vágykielégítés – amitől a számítók tartanak –, nem is időn kívül eső, ahogy a romantikus idealisták képzelik, hanem az idő ellenében valósul meg, szemben bármily latolgatással, mellyel a jelent a jövőre vonatkozó preventív intelmeknek vagy a múlt ostorozásának vetjük alá. Az élvezet pillanata időellenes, mert hatásosan immunizál a jövőbeli vágykielégítésekkel vagy büntetésekkel szemben, miközben bennünket azonosít valamivel, ami mindig is létezett, egyfajta közmúlttal, amely maradéktalanul aktualizálható. Borges, aki az idő újabb cáfolatát kívánta elővezetni (de rögtön „újabbnak” minősítette, ironikusan előrevetítvén kudarcát) azzal érvelt, hogy a közösülés szédítő pillanatában minden ember egy és ugyanaz, vagy hogy akik meggyőződéssel és értőn olvasnak el egy Shakespeare-sort, azok maguk is mind az osztatlan és visszatérő Shakespeare. A beteljesült gyönyör mindig ugyanaz, ami egyszer már volt, értéke nem kopik meg, és érdektelen, hogy menthetetlenül vége lesz. Le nem zárt, be nem fejezett, a megszabott végzetet nélkülözi, a színehagyott örökkévalósággal szemben üde frissességnek örvend. Hadd idézzem egyik kedvenc lovas példámat. Egy zsidó versenyló-tulajdonos a múlt században egyik bajnok ménjét Never Say Dienak, majd az egyik legjobb kancájának Never Say Nonak keresztelte. Aztán befedeztette a kancát a ménnel, és a csikó a Serdülő nevet kapta. Athalarik is lehetett volna…
Második vádpont: lázadás. Az élvezet keresése lázadás a társadalmi kötelezettségünk ellen, hogy kivegyük részünket a szükségletek kielégítéséért folytatott kollektív küzdelem nehézségeiből. A gyümölcsöző szenvedés, az egyszerre lelki fájdalmat okozó és elismerést eredményező szolidáris áldozatvállalás minden valamire való közerkölcs alapja. Magára valamit is adó ember rossz szemmel nézi a semmittevést. Még a nyelvünkben is visszaköszönnek az efféle előítéletek. Rafael Sánchez Ferlosio zseniális könyvében idéz néhány ilyen óvatos nyelvi fordulatot: „Mint minden töltelékszó, a megérdemelt pihenés és az egészséges öröm is ideológiai felhangú kifejezés. A megérdemelt és az egészséges sztereotip ellenpontja szemlátomást azt sugallja, hogy a tétlenség (pihenés) és az élvezet (öröm) önmagában véve olyan, mint a mezőn burjánzó gyom, vadon tenyésző dudva, kártékony gaz, és azt ki kell érdemelni, és előtte egészségkúrán kell átesni. Az elfojtás a pihenést és az örömöt rossznak, bűnösnek bélyegzi meg, amiért bocsánatért kell esedezni, bűnbánatot kell gyakorolni. A pihenéshez fel kell mutatni a kártyát, rajta a munkahely, jobban mondva a kifárasztó-állomás be- és kiléptető órájának bélyegzőjével. Az örömhöz is be kell mutatni az orvosi igazolást, amely hitelt érdemlően bizonyítja, hogy kábítószer- és alkoholtesztünk eredménye negatív, átestünk a nemibetegség-megelőző oktatáson, pontosabban részesültünk a paráznaság ellen hivatalosan előírt kezelésben.”27 Az „öröm” szót sokféle nyelvi félelemoldó kíséri, és mind arra hivatott, hogy elejét vegye a szó által sugallt botrányos szédületnek: egyszerű örömök, ártatlan örömök, hovatovább tisztességes örömök… Az adalékmentes, nyers, pőre gyönyörben szemlátomást mindig van valami illetlen és bűnös, ami csak fokozódik, amikor gyaníthatóan természetellenes, keresett módszerek szabadítják el toxikus hatását. Az öröm mindenekelőtt a test támogatását kívánja, nem hajlandó lemondani a testről, ezért a lázadás oldalára áll: mert az engedelmesség elsőre mindig lemondás a tiéd a tested elvéről.
Az ítészek szerint a pallérozatlanság, a közönségesség jele, ha az ember átadja magát a testi örömöknek. Legtöbbször elmarasztaló értelemben használjuk, hogy a zabolátlan testi örömöknek. Ebben a megközelítésben a kifinomult kulturáltságra való törekvés gátolja meg, hogy menthetetlenül besározódjunk az érzéki élvezet fertőjében. A kultúra révén valóban kezelni tudjuk az érzéki örömöket, igen, de mintha kesztyűt húznánk közben… Minden élőlénynek szabad vonaglani a gyönyörben – minden állat pallérozatlan és közönséges – de mi emberek megtaláltuk a módját, hogyan stilizálhatjuk, hogyan emelhetjük át a puszta érzékelés szintjéről az intellektuális megjelenítés síkjára a kellemesen bizseregtető élményt. Hogy az érzéki öröm kulturálisan elfogadható legyen, akadályokkal kell körbebástyázni, a puszta érzékelésről a gondolatiság nemes szintjére kell emelkednie… A kulturális, művészeti vagy technológiai eszköztárunkban rejlő számtalan lehetőség közül – az impresszionista festészettől a bel cantón át a jacuzziig – engem legjobban azok hoznak lázba, amelyek újabb lehetőségeket teremtenek és kínálnak az élvezetekre. De nem azért, hogy elemibb, magától értetődőbb és nyilvánvalóbb, vagyis a puritánok becsmérlő zsargonjával élve „pallérozatlanabb” örömöket háttérbe szorítsák. Ilyenkor mindig bízvást fordulhatunk Montaigne-hez, aki mindig olyan kulturáltan élvezetes tud lenni, és mégse szólja le azt a gyönyört, amelyben „kéjünk és szennyünk zagyván ugyanazon a helyen osztozik” – ahogyan ő mondja, miközben óva int bennünket attól, hogy emberi mivoltunk „állatias” passzióin pironkodjunk: „Micsoda szörnyeteg állat az, amelyik önmaga számára válik rettenetté és amelyiket az élvezetek nyomasztanak; amelyik a boldogtalansághoz ragaszkodik!” Én nem riad vissza, határozottan állást foglal, amit a műveletlen Athalarik is bizton vállalt volna, hogy visszavágjon vele házitanítójának: „A legcsekélyebb alkalmat is megragadom az élvezetre. Hallomásból ismerem a gyönyör számos megfontolt, erős és diadalmas nemét; ám a vélekedésnek nincs olyan hatalma rajtam, hogy étvágyat érezzek ezekre. Nem vágyom úgy az emelkedett, pompás és fényűző gyönyörökre, mint a nyájasan és könnyen kínálkozókra.” Műveletlenek? Pallérozatlanok? Ha így tetszik a nyomorult kényeskedőknek, ám legyen: de akkor is szívmelengetően megindítóak, nyugtalan testünket a feltétel nélküli életigenlés állapotába sodorják, mely élet örökre marad a nagy talány, nem mi akartuk, hanem általában elszenvedjük, s amit időnként élveznünk is megadatott.
Hogy ezek az örömökkel óhatatlanul visszaélünk, ahogy a másik rosszalló vélekedés tartja? De ki mondja meg, hol a határ a serkentő gyakorlat (úzus) és a bénító visszaélés (abúzus) között? Nincs nehezebb, mint a mértékletesség – és ennél fontosabb sincs, ebben egyetértek –, feltéve, ha a mértékletesség az élvezetek meghosszabbítására, fenntartására, nem pedig az elfojtására szolgál. A bölcs Lichtenberg arra intett, hogy legtöbbünk számára könnyebb a teljes lemondás, mint a mértékletesség gyakorlása, hiszen utóbbi tudomásul veszi és megengedi a bujaság adományát, míg előbbi szenteskedve szörnyülködik fenyegetése előtt. Megint tanácsos Montaigne-hez fordulni: „Úgy védekezem a mértékletesség, mint hajdan a vágyak ellen. Túlságosan visszafog, egészen az ostobaságig. Márpedig szeretnék a magam ura lenni minden értelemben. A bölcsesség és annak szertelensége nem kevésbé mérséklendő, mint a bolondság.” Félő, hogy a mértékletesség fokozatait az álszentek, babonások, vagy a krónikus étvágytalanságban szenvedők gyomrához kalibrálják. Még a féktelenséggel oly kevéssé gyanúsítható mesterek is megengedik olykor a kihágást, mint Seneca, aki nem rest melankóliára hajlamos tanítványnak, Lucillusnak azt tanácsolni, hogy öntsön fel olykor a garatra, s a józan részegség lehetőségét csillantja meg előtte e nyilvánvaló oximoronnal. Vagyis olyan excesszust javasol, ami nem borítja fel az élet egészséges egyensúlyát, hanem inkább erősíti, „deneurotizálja” az életet, ha szabad ezzel a rettenetes kifejezéssel élnem, melyet Seneca természetesen nem használt. Vajon az „excesszus” nem maga a megvalósult élvezetre való képesség-e, ha csak az élvezetet elutasítók szemszögéből nézzük? Itt felidézhetjük a meghatározást, amelyet Ambrose Bierce alkalmaz az absztinens szócikk alatt: „Gyenge ember, aki megadja magát annak a kísértésnek, hogy megtagadja magától az örömöt.„28
Az utolsó és egyben legsúlyosabb vádponthoz érkeztünk: korai halál. Aki keresi az élvezeteket, főleg ha nagyon fiatal, gáttalan élvezetekben leli halálát. Bizonyos fokig minden mély élvezet felér egy kisebb halállal, mert nem fér el, nincs helye benne az azutánnak. El kell ismerni, van az élvezetnek destruktív módja is, előfordul halálos alámerülés a feneketlen örömök mélyre, amikor életellenesnek bizonyul az, ami pedig az élet leghatározottabb és legkövetkezetesebb igenlése lehetne. E félresiklásnak, perverziónak azonban nem az a lényege, amit George Bataille állított az erotizmusról, nevezetesen hogy az nem életigenlés a halálban is, hanem inkább azt jelenti, hogy valaki az életigenlés legsajátosabb aktusában is halálos következményt keres: valamit, ami nem az életet élők és élvezők, hanem a beteges képzelgéseikbe belekeseredett puritánok sajátja, akik nem világos, miért, de készek magukat büntetni, ha akadálymentes és félelem nélküli életet választanak. Az egészséges hedonista ugyan bele is halhat a jóba, de sosem törekszik arra, hogy a halál állítsa ki a megmásíthatatlan bizonyítványt: fenékig ürítette az élvezetek poharát. Valójában az élvezet nem okvetlenül rövidíti meg az életet, hanem inkább a mélyére hatol, elmélyíti. Az élvezet fedi föl, azt, hogy az élet mélyén – legbelül, magában az életben – még több élet rejlik, még ha az életen túl nincs is élet: nem a tartam, hanem az intenzitás számít igazán (bár semmi kivetnivaló nincsen abban, ha kitoljuk, ameddig csak lehet, hogy egyetlen zuga se maradjon feltáratlanul, ami kezdő korunkban észrevétlen maradt előttünk). Aki sokat élt, nem azonos azzal, aki hosszú ideig élt: emlékezzünk csak vissza, milyen cinikusan válaszol az orvos a betegének, akinek azt tanácsolja, hagyja abba az ivást, ne egyen édességet, ne dohányozzon, ne szexeljen nyakra-főre, mire a páciens – aki ettől okkal ideges lesz – megkérdezi, hogy akkor tovább fog-e élni. „Nem – feleli neki a doki –, de az biztos, hogy sokkal hosszabbnak érzi majd az életét.” Athalarik e tekintetben ugyanazt válaszolhatta volna bírálóinak, amit Stevenson mondott egy másik orvosnak, aki előírta neki, hogy takarékoskodjon az erejével, mert különben fiatalon fog meghalni, mire Stevenson csak anynyit felelt: „Jaj, doktor úr, minden ember fiatalon hal meg!” ha nem így lenne, nem is számítana, hogy meg kell halni.
Vajon honnan az élvezeteknek ez a rossz a erkölcsi megítélése? Mert az biztos, hogy még ha feltételesen is, de mindig könnyebben kapnak erkölcsi felmentést azok, akik másokat szenvedésbe taszítanak (nagy politikai vagy vallási vezetők, közösségellenes és kizsákmányoló óriásvállalatok kényurai, az emberiség gályafelügyelői), mint akik béklyóikat lerázva a saját örömüknek élnek. Utóbbiakat bélyegzik „egoistának”, és érdekes módon az egoizmusuk, mely rajtuk kívül senki mást nem köt, szemlátomást visszataszítóbbnak tűnik, kevésbé „példaértékű”, mint akik mások nyakára hágnak, hogy termelni, felhalmozni vagy hódítani tudjanak: a kitartó és puritán hangya jobb erkölcsi megítélésben részesül, mint a tékozló tücsök… még azok között is, akik a gyakorlatban sokkal inkább a tücsökkel rokonszenveznek. Erkölcsileg elfogadhatónak tartják, aki a majdani örömök kedvéért elhalasztja ma az örömét, aki ma áldozatot hoz és koloncot vesz a nyakába, hogy holnap majd örvendhessen (vagy hogy holnap majd mások örvendhessenek), magasztalják nemes szándékáért azt, aki elősegíti vagy feláldozza magát mások igényeinek kielégítéséért… de bizalmatlanul nézik, aki plédje alatt, kedvére ficánkolva éli meg a maga gyönyörét. E jelenség mélyén a beteljesült és nem csupán vágyott vagy sóvárgott, örömmel szemben érzett moralizáló pánik lappang – nem akarom morálisnak, sem moralistának kikiáltani –, mintha az élvezet bűnösen elfordítani bennünket embertársainktól. Az etika az emberek közötti kölcsönös függőséggel foglalkozik, és az élvezet, bár az esetek túlnyomó többségében embertársainkkal történő érintkezésből vagy interakcióból származik, átmeneti időre ugyan, ám szemlátomást rendkívül hatékonyan függetlenít bennünket tőlük. Élvezet közben – abban a pillanatban! – nincs szükségük semmire és senkire, és az önállóságnak ez az illékony állapota, melyben megszűnik a szükségleteknek kitettségünk, látszólag kiemel bennünket az erkölcsi világból, amely csupán alkudozásig jut el azokkal a szükségletekkel. Aki szenved, annak szüksége van másokra, részvétet, együttműködést, gyógyírt vár tőlük; de aki élvez valamit, az szinte elérhetetlenné válik, amíg ez az állapot tart, még akkor is, ha kitörő örömével, mintegy mellékesen, a hozzá legközelebb állókat vagy az élvezetében osztozókat is megfertőzi, hiszen mintegy fedezékbe vonul, és mást sem kér, csak hogy hagyják békén. A fájdalom segítségért kiált, míg az öröm csupán ezt mondja, „tégy úgy, ahogy én… és ne háborgass!” Az erkölcs legszigorúbb őrei nem engedhetik meg az effajta veszélyes lázadást, mely mintegy kiiktatja őket. A pokol és a purgatórium kényszerű lakói megmutatják magukat a szörnyülködő vagy az irgalmas Dante előtt, de a paradicsomban a boldogság kikerülhetetlen sorompójába ütközik:

Körülpólyáz sugárzó örömöm
s képem e láng előled úgy takarja,
mint a kis hernyót rejti a selyem.29

A boldogságom rejt szemed elől:
ragyogva vesz körül s úgy eltakar,
mint kukacot saját selyemgubója.30

A felületes szemlélő ellenvethetné, hogy manapság fölösleges az élvezetek bárminemű védelme és szemléltetése, hiszen e mai légkörben ismeretlenek azok a puritán szelek, amelyek André Gide gyermekkorában vagy az enyémben, a Franco-rendszer alatt fújtak. Ma a fogyasztásban az élvezetek intézményesülésének vagyunk tanúi: a szórakozástatás bölcsőtől sírig tartó esztétikai és politikai feladat lett, a mindenféle hóbortos szeszélyt kielégítő vagy inkább provokáló termékek hirdetése uralkodó ideológia (a lelkiismeretfurdalás-mentes kísértés pedig ájtatos arccal végighallgatott napi szentbeszéd!). Azelőtt a templomokban szabott áras búcsúcédulákat kínáltak, mellyel a másvilágon rövidíthettük meg a tisztítótűzben szenvedést, ma ellenben a nagyáruházak kínálják katalógusaikban az újdonságokat és akciós termékeket, melyekkel földi kínjainkon enyhíthetünk, és ha nem is kimondottan paradicsomivá, legalább édenkertszerű, önkényes és drága portékával telezsúfolt bazárrá varázsolják életünket. A magánakvalót, aki nem kér a kényelemből, a háztartási készülékek szédítő sokaságából, az illatos parfümből, gyanús, aszociális lázadónak, majdhogynem terroristapalántának tekintik. Ilyen körülmények között jogot követelni az élvezetnek majdnem olyan, mintha faltörő kossal mennénk neki a tárva-nyitva álló ajtónak…
Magam sem találom egészen meggyőzőnek e szembeötlő szimptómák közül. Természetesen rokonszenvesebbek számomra a megengedő társadalmak, mint amelyek retorikájukban siralomvölggyé fokozzák le világunkat, és a jelent – az egyetlen időt, amelyet valóban képesek vagyunk megélni – odadobják a megfoghatatlan örömöket ígérő túlvilágért vagy a káprázatos jövendőért, mely a világiaknál tölti be a mennyország szerepét. Mégis meggyőződéssel hiszem, hogy a társadalmi erkölcsben a hedonizmus sosem norma, még ha eddig – szerencsére – egyetlen formációjában sem hiányzott mint szégyellnivaló de élvezetes magánerkölcs. A mindenkor ellenjavallt, de mindig keresett gyönyörben lázadtak az egyének a kultúrák rossz kollektív közérzete ellen. Nem bízom az előírt, beárazott örömök őszinteségében. Fogyasztói társadalmunk a költést és költésben való versenyt tekinti az élvezetek legmagasabb rendű fokmérőjének: az árral ki nem fejezhető örömök, melyeket nem lehet megvásárolni, hanem mindenkinek magának kell fölfedezni vagy kitalálni, továbbra is megvetéssel vagy gyanakvással szemlélt, értéktelen ócskaságnak minősülnek. Az ember eredendő vágya a maradandó örömre még nem sokkal ezelőtt is csak úgy volt társadalmilag elfogadható, hogy templomba küldtek érte bennünket; most meg azt mondják, irány az iroda, utána az üzlet. A gyönyört továbbra is elodázzuk, felcímkézzük; a márkán keresztül vezet az út a gyönyörhöz, a logó ígéri a kielégülést. Neopuritán irányzatokban egyébként nem szenvedünk hiányt, melyek a „légy formában” elv szerint mérik ki szükségleteinket életünk élvezéséhez: ilyen például az egészséges életmód imperatívusza a kötelező örökifjúság, ellenkező esetben ugyanis a betegség bűnébe eshetünk. Az egykori inkvizítorokat, akik puszta emberbarátságból akár máglya útján is kieszközölték a lelkek megmentését, most újabbak váltották fel, akik testünk általános egészségi állapota felett őrködnek, főleg most, amikor egészségünk helyreállításáért általában az állami kézben lévő egészségbiztosítás fizet. Az úgynevezett „drogok” elleni sajnálatos keresztes hadjárat – ami nyilvánvalóan kriminalizál, és az emberi jogok elleni legrémesebb merényletek forrása – ékes bizonyítéka ennek a neopuritanizmusnak, amely az Élet nevében zajlik (élet alatt merő produktív időtartamot, és nem intenzitást értve), bár természetesen nem ez az egyetlen. Az AIDS betegség egyes magyarázatai és a megelőző intézkedések is ugyanezt az vonalat követik. Tegnap befeketítettük az örömöt, tagadhatatlanul tragikus vetületének gyalázatos voltát hangsúlyozván, ma pedig álságosan eltüntetjük, megkozmetikázzuk a tragikusan szabad választást, amit kétségtelenül magában hordoz.
Ezért továbbra is azt gondolom, a szűken vett erkölcsön túli etika szemszögéből nézve nem árt időnként emlékeztetni az élvezet mint életfontosságú választásunk fontosságára, és azt sem fogom elfelejteni, milyen odaadó szeretettel viseltettem annakidején az illetlen Athalarik iránt.

27 Vendrán más ańos malos y nos harán más ciegos. Barcelona, Destino, 1993.
28 Ördögi kislexikon (Ford. Greskovits Endre) Eri, Bp., 2003.
29 (Ford. Babits Mihály)
30 (Ford. Nádasdy Ádám)