Jesús Fernández Santos
:: Kívül
a falon (regény)
Megint beköszöntött az ősz, szelei kíséretében, metsző fellegek
borította egével. Megint a bora és a kályhája oltalmában keresett
menedéket mindenki, ott várta az utolsó évszak beköszöntét, mely
elsődorja az életet, és a termés utolját is feléli. Tetőtől talpig
bebugyolált futárok vágtak keresztül az országúton, arcukat az utolsó
napsütések, az első fagyok jégtükre cserzette barnára. Egymást váltó
alakjuk pontosabban mutatta az idő múlását, mint a templomtornyunk
órája; világtalan nyájak nesze ébresztett bennünket, s kerestük
a holdfénynél a félhomályban a vezeklőövünket, ha ugyan nem a köpenyünket
vagy a sarunkat.
Egy ideig semmi sem változott, miután jótevonk elindult serege kíséretében
a háborúba vagy felkelés leverésére, amit a fegyveresei és a lovasai
hírül adtak neki.
Ahogy hosszabbodtak az éjszakák, egyre szürkébbek, komorabbak lettek
a nappalok, esténként a nap is úgy bukott le összetörve, mint egy
sárgás üvegkorong, és reggelre újjászületett, körbehordozta pillantását
a halott mezőkön. Újjászületett az órák ütemére, inkább tanúnak,
semmint bírának, s akár a közönyös csillagok, úgy fürkészte mi lesz
a ház végleges sorsa, kitalálta, mi ér bennünket idelent, s talán
azon is eltűnődött, hogy milyen baj jön még ránk ezután. Felkelőben
előbb csak megmutatta magát a felhofoszlányokban, aztán a szilfák
bóbitáján, a dombhátak bodorodó árnyai közt, olyannak tetszett,
mintha a világ pillantása, az Úr szeme függene sorsunk felett. Sugaraival
nem meleg napokat hozott, mint régen, hanem unalmas, búskomor estéket,
s velük értelmetlenül, üresen hosszúra nyúló órákat.
De mikorra éppen úrrá lett volna rajtunk megint a csüggedés, végre
megérkeztek a régen áhított levelek, melyeket egyesek el is felejtettek,
mások meg oly félve vártak. Jótevőnk lányának közeli érkezésérol
tudósítottak, a különleges nővér jöttét jelezték, akit apja előre
bejelentett és ígért nekünk, és igen hamar megosztottak bennünket.
Az egyik fő cellát kellett elokészítenünk neki, címeres zászlókkal,
faliszonyegekkel, a szegényes vászon helyett gyapjút és bársonyt
tettünk föl neki, a városból egy tölgyfaággyal is kisegítettek bennünket.
Lassanként érkeztek utána selyemhuzatú székek, a puha vánkosok,
az aranyozott lábú parázstartó a küszöbön álló hideg napokra, és
a lámpások, hogy a fülkeszekrényekben meg a rejtett sarkokban is
legyen világos.
Minden áldott nap az utat kémleltük, amerről az apja jött, ahonnan
az új novíciának is érkeznie kellett. Óránként fürkésztük a part
menti mezőn túl a messzeséget, de a jámbor szekereken meg az álmatag
nyájon kívül semmi jel a látóhatáron, patadobogás vagy éles fütty
se szólt, mellyel utat nyitna magának a népes kíséret.
Megint a várakozás, a türelmetlenség ideje köszöntött ránk, annál
is inkább, mivel a cella már elő volt készítve, a közösség is készen
állott. S mivel ezen a világon semmi sem örök és megváltoztathatatlan,
szent nővérünkre is jöttek az első panaszok, nem túl ellenségesen
ugyan, de szemére vetették, mire föl ez a nagy odafigyelés. Egyesek
szerint semmit sem jelent, hogy elokelo származású, akit várunk.
A többiekre nézve sértő ez az odaadó készülődés, még akkor is, ha
pártfogónkra gondolva így látja tanácsosnak. Volt, aki azt is megjegyezte,
hogy támogatónk talán vissza se tér a bizonytalan kimenetelu háborúból,
pedig jótéteményeinek biztos hatását eddig még nem is élvezhettük.
Talán a lánya se jön, ahogy ő maga sem, és minden olyan bizonytalan
lesz, mint a tavalyi hó, mint ezek a patakok, melyek többé sose
törnek már felszínre, vizüket magába issza a föld, medrük kiszárad,
kiapad, a földdel lesz egyenlő.
Hasztalan, s a házra nézve méltatlan igyekezet volt tüstént abbahagyni
a kézimunkát, mihelyt a laikus nővér megpillantott a távolban egy
szegényes öszvérfogatot vagy egy csapat lovast.
A kapus nővér vesztegette leginkább idejét álmodozásra, neki kellett
legtöbbet csalatkoznia, mikor kínkeserves orségben rostokolt a kapualjban
vagy a harangtoronyban, mindig készenlétben, hogy azonnal félreverje
a harangot, amint tisztán kivehetoen megpillant valamit a távolban,
még ha csak egy cigánykaraván az, akkor is. Aztán felvirradt a nap,
és türelmetlen várakozásunknak meglett az eredménye, egy csapat
lovas érkezett. A városban éjszakázhattak, mert korán reggel érkeztek,
ok már udvariasan bezörgettek, a kapus nővért szólongatták, még
mielott a laikus nővér elfoglalta volna a helyét. Nem ismerték az
országot, a várost, még a közösséget sem, de a kapott címre idetaláltak.
Jótevőnktől érkeztek, hogy megtudakolják, készen áll-e a cella a
lánya fogadására. A perjelnő frissítovel igyekezett minél tovább
és minél szertartásosabban marasztalni őket, mígnem a legidosebb
vendég türelmetlensége láttán hívta őket, hogy menjenek át vele
a kolostorkerten, bennünket pedig figyelmeztetett, hogy fátyolozzuk
el az arcunkat, és mutattassuk be velük a levelet, melyben a püspök
engedélyezi a látogatást.
Az idosebb férfi két titkára kíséretében kedvetlenül követte, nem
lévén efféle dolgokhoz szokott emberek, ímmel-ámmal hallgatták magyarázatainkat,
és igyekeztek vissza lovaikhoz, hogy minél hamarabb eltunhessenek
a szemünk elol az úton, melyen vendégnővérünk már közeledett felénk.
A közösség kivonult elé a kapualjba. Kis híján a harangokat is megkongattuk,
de alig ért földet a lába, máris kijelentette, hogy semmi olyasmit
nem szeretne, ami a házban nem szokás, és olyan szerényen tiltakozott,
hogy elcsodálkoztunk rajta mindahányan.
Néhány hét alatt hozzáigazította életét a házban megszokott rendhez.
Alig lehetett észrevenni, hogy ott van, olyan finoman viselkedett,
modora olyan jól hozzáidomult a többiekéhez. Engedelmessége folytán
koránál idősebbnek látszott, mindig készen állott, hogy oda menjen,
ahol éppen szükség volt rá. Olyan buzgalom volt benne azokban a
napokban, anynyira igyekezett, hogy ne tunjön ki a többi nővér közül,
hogy új nővérei már el is felejtették, honnan is érkezett, és a
hozzá legközelebb állók hálásak voltak érte, az ellenségesebbje
meg csüggedten állt előtte.
Úgy esett, hogy amitol féltünk, egyáltalán nem következett be, mivel
újonnan érkezett nővérünk mindenben olyan volt, mint a többiek,
akadt nővér, aki e nagy jámborság láttán azt ajánlotta, hogy a kituzött
ido elott ölthessen fátyolt, külön engedéllyel, mondván, hogy vizitátorunk
biztosan nem tagadja meg tole.
Ámde láthatjuk, hogy ezen a földön nincs biztos megelégedés, nem
tart örökké a jó világ. Az az örömteli, nem várt béke sem tartott
sokáig, miután újabb küldemények, csomagok érkeztek. Vendégnővérünk
cellája elotte olyan volt, mint a többi, szegényes, de most lassan
fényuzo szobává változott, ahol a cicoma, a parádé és a rengeteg
bútor lett az úr. Még egy komorna is jött, hogy kiszolgálja, gondját
viselje, azzal az ürügygyel, hogy idovel o is fogadalmat szeretne
tenni, és titokban csodálkoztunk, milyen kedvesen bánnak egymással,
nem úgy, mint úrno és szolgálója, hanem inkább mint két barátno.
Annyira furdalt bennünket a kíváncsiság, hogy megismerjük a mienkétől
oly különböző életüket, hogy mindenféle mondvacsinált ürüggyel idonként
egymásnak adtuk a kilincset náluk, hogy közelebbrol megismerhessük
ízlésüket, szokásaikat.
Vendégnővérünk már elvétve kelt korán, a hajnalt többé nemigen látta
viszont, a fagyos jégtükörrol meg a kórus langyos félhomályáról
és a varjak örök panaszáról sem szerzett már tudomást többé. Mihelyt
elobukkant a nap, dermedten, akárcsak a sugarai, komornája nekiállt
elokészíteni a ruháit, meggyújtotta a tüzet, és felszította a parazsat
a parázstartóban. Már az ablakon kukucskált be a nap, mire az ágyát
is rendbe tette. Már nem hordta a habitusát, önálló birodalommá
változott cellájában szolgálója a fényezett antik ezüst tükör elott
állva az anyajegyeire vigyázva gondosan eligazgatta a haját, a szemöldökét.
Aztán tornyi hosszúságú hajtukkel öszszefogatta a hajtincseit, és
a kredencben elrejtett illatszeres üvegcsébol fehérre beporozta,
keblétől a nyakáig, végig a kezén, egész a tenyere mély öbléig.
Majd figyelmes tekintetu, tágra nyílt szemünk elott addig kente
erre a glazúrra a halvány vörös réteget az ajkán, az orcáján, amíg
úrnoje elégedetten nem mosolygott tükörbeli másik arcára. Néma csöndben,
jól kiszámított mozdulatokkal, kimérten zajlott minden a nap derekáig
elhúzódó szertartáson, melyen hosszúra nyúló árnyuk segédkezett.
Ezt látva megértettem, mitől olyan eleven, olyan üde az arca még
estére kelve is a mienkhez képest, akik úgy nézünk ki mellette,
mint a kopottas, piszkos, foltozott szegény kis ördögök.
Ekkortájt kérte nővérem, hogy kísérjem el a látogatásra, nem tudom,
azért-e, mert velem nagyobb biztonságban érezte magát, vagy mert
az egészsége megrendült, egészen legyengült, szinte alig állt a
lábán. Vele tartottam, pedig csak ot hívták, úgy mentem, mintha
a komornája volnék.
Pávai Patak Márta fordítása
|