Ignacio Martínez de Pisón :: Mellékutakon (regény)   Ez volt az életünk, hogy mentünk tovább. Tovább és még tovább, szinte megállás nélkül, és csak az autónk meg az a kevés holmink tartott velünk az úton. Idonként olyan érzésem volt, mintha nem is lenne múltunk, vagy ha volt is, akkor se mellettünk, hanem mögöttünk, mindig a hátunk mögött kullogott. Vagy szerintetek ez hülyeség? Szerintetek mindenki így van ezzel? Nézzetek körül a szobában, nézzétek végig a tárgyakat, amik körülvesznek benneteket, kutassatok át mindent, szekrényt, polcokat. Igaz, hogy minden, ami ott van veletek a jelenben, az a múltatoknak is része? Igaz, hogy elmondhatjátok, ezt a képet itt és itt vettem, ahol ezt és ezt csináltam, vagy ez az ing akkor volt rajtam, amikor ez és ez történt velem? Hát erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a múltunk mögöttünk maradt, mindig a hátunk mögött. Apámmal mentünk tovább, és semmi más nem jött velünk, csak az autónk meg az a csekély holmi. Nagyon kevés tárgy kísért végig bennünket kezdettol fogva, nem is tudom, volt-e olyan egyáltalán. Beszéltem már a poggyászunkról? Azt hiszem, igen, az elején elmondtam, mit viszünk magunkkal: a hordozható tévét, a boröndöket a ruhákkal meg néhány apróságot. Minden költözésnél került valami új a poggyászba, de valamit mindig ott is hagytunk a lakásban. Minden költözéskor mintha kitöröltünk volna egy részt a múltunkból. Almacellas-ban a nagy kapkodásban ottmaradt a tévé, Marisa rémes gipszképei, a nyolcfunkciós svájci bicskám, az összes poszterem a meztelen nokkel, a benidormi étkészlet, a Patty Hearstös album, és még nem tudom, mi minden egyéb. Almacellasban annyi minden ottmaradt, mintha hirtelen az egész múltunkat kitöröltük volna, és készen állnánk, hogy új életet kezdjünk, teljesen másat, mint a régi volt. Én mindenhonnan szerettem volna megtartani valamit. Nem is tudom. Talán ilyen ez az egész élet, szép lassan megtelik emlékekkel, mint a borönd egy hosszúra nyúlt utazás során. Azt mondtam, Almacellasban sok mindent otthagytunk, de azt nem, hogy sok mindent el is hoztam onnan. Elhoztam a puzzle-t a Notre Dame-mal, és még valamit, amit eddig nem említettem. A Don Quijotét, ami valószínuleg a nyugdíjas vasutasé lehetett. Ez volt a lakásban fellelheto kevés könyv egyike, harmincban adták ki, magyarázó jegyzetekkel és rajzokkal, eddig még nem mondtam ugyan, de néhányszor belelapoztam, elolvastam belole pár oldalt. Az az igazság, a mi történetünk nem olyan volt, mint Patty Hearst meg a szimbiozistáké, nem is lehetett olyan, hanem inkább mint azé a két emberé, akik egy szamárral meg egy rozzant gebével járták Spanyolországot. Mi is az országot jártuk, apám is annak hitte magát, aki nem o volt, és o is próbált elkápráztatni egy not Életünk sorozatos tévedések, melléfogások története, olyan régi, mint Don Quijote és Sancho Panza története. De azt az egyet világosan láttuk, hogy mi is egyedül vagyunk, mint az a két ember. Egyedül kezdtük az utunkat, és valószínuleg így is fejezzük be. Paquita másnap hagyott el bennünket. Kivittük az állomásra Zaragozában, és soha többé nem hallottunk felole. Apám kifizette neki a visszautat. Hát nem azt mondta, hogy utazni szeretne, világot látni? Akkor tessék, röpke két nap alatt ez immár a második lehetosége. – A legokosabb, amit tehetsz. Ellened semmi terhelo bizonyíték. Mindössze ennyit mondott neki apám, miközben feladta neki a táskáját, az üres ketrecet, meg a két Lobszang Rampa-könyvet. És ez igaz is volt. Ellene semmi bizonyíték nem volt. Mi ketten követtük el azt az esztelen rablást, apám meg én. Zaragozában maradtunk. Szerintem apám már egy ideje ezt is tervezte. Persze, ezzel nem akarom mondani, hogy azt is beletervezte, ami történt, meg hogy úgy fogjuk végezni, ahogy végeztük. Csak azt, ha ti is így élnétek, ahogyan, illegális távbeszélo-állomást üzemeltetnétek, akkor ugye, ti is olyan embereket próbálnátok megkörnyékezni, akik otthonuktól távol élnek, így nagyobb valószínuséggel fogják igénybe venni a szolgáltatásaitokat? Zaragozában volt egy fontos amerikai légi bázis, és amikor Almacellasból hazamentek az idénymunkások, apámnak már nyilván megfordult a fejében, hogy ide kellene költöznünk, a tekintélyes ügyfélkörrel kecsegteto fókuszba. Szóval csak ezt akarom mondani. Az elso lakásunk nem is Zaragozában, hanem a városon kívül, a Logronóba vezeto út mellett volt. Jobban mondva a balettiskola mellett, mert igazából az volt az út mellett. Kicsi, világos ház, állandóan tele léggyel, és a balettiskolán kívül ötszáz méteres körzeten belül nem volt más szomszédunk. A ház elott lucernamezo, keskeny út, ami egy másikba torkollott, aztán az vezetett az amerikai támaszpontra. Öt kilométernél nem lehetett több. Vagy talán igen, nem tudom, de a mezon nem tunik fel a távolság. – Innen látjuk majd, ahogy szállnak le – mondta apám, és egy meghatározhatatlan távoli pontra mutatott. Azt mondtam, hogy a ház kicsi volt. Annyira, hogy csak egy hálószoba volt benne, úgyhogy reménykedtem, apámnak nem lesz sok noje az elkövetkezendo hónapokban, mert akkor biztos, hogy nekem kint kell aludnom a nappaliban a kanapén. Tévé nem volt, telefon viszont igen: hát persze, mihez kezdtünk volna egy olyan házzal, ahol nincs telefon? Hátul volt egy fészerszeruség, ott meg egy flippergép. Az egyik oldalán be volt törve az üveg, de muködni muködött. A pénzbedobó rekeszen nem volt zár, ha bedugtam az ujjamat és megmozgattam egy kis kart, a gép máris adott nyolc, tíz, tizenkét szabadjátékot, amennyit csak akartam. – Mit jelent az, hogy stars? – kérdezte apám, mikor meglátta, hogy játszom. – Csillagok – feleltem. A gépnek Las Vegas Stars vagy ilyesmi neve volt. Ezért kérdezte. – Hogy állsz az angollal? – folytatta a kérdezosködést. – Rosszul! – kiáltottam, miközben teljes testsúlyommal ránehezedtem a gépre, és kigyulladt a villogó tilt. Hiba. Tényleg hadilábon álltam az angollal. Sok iskolában megfordultam, és egyikben angolt tanultam, a másikban franciát, úgyhogy egyikbol se tudtam semmit. De apám még nálam is kevesebbet. A filmek végén a the end feliratot is úgy ejtette ki, ahogy olvasta. Kíváncsiak vagytok rá, miért kérdezte mindezt tolem? Gondolom, nem nehéz kitalálni. Hétvégén beültünk az autóba, és bementünk a városba. Az egyetem környékén volt néhány bár, ott szoktak az amerikaiak összejönni, ha kimenot kaptak. Nem volt nehéz megtalálni oket. Két sorban parkolt a bár elott vagy féltucatnyi nagy batár, amilyent azelott csak filmen láttam a tévében, éloben még soha. – Hogy mondják a telefont? – kérdezte apám. – Telephone. – És a barátot? – Friend. Ennél nem túl gazdagabb szókinccsel léptünk be a bárba, és letelepedtünk egy amerikai asztaltársaság mellé. Kisvártatva apám már szóba is elegyedett velük, már ha azt társalgásnak lehet nevezni. – Hogy mondják a pénzt? – Money. – És hogy olcsó? – Cheap. A bár elott két sorban parkoló autók közül másnap felbukkant néhány a lucernamezo meg az út között, ahol apám parkolt a Cápával. Az elso, úgy emlékszem, egy kék Pontiac volt, fekete tetovel, oregoni rendszámmal. Aztán egy piros-fehér Ford Mustang jött, majd egy marylandi rendszámú metálzöld Dodge Dart, olyan hosszú antennája volt, hogy én akkorát még életemben nem láttam. Aztán késobb annyi amerikai kocsi jött, hogy már nem is figyeltem rájuk. Hátramentem, és játszottam a flipperen. Apám mindig elébük ment, mikor jöttek, és ki is kísérte oket, mikor elmentek. Aztán magában megjegyezte: – Jó srácok Tizenöt éves voltam, és még mindig szuz. Tizenöt éves voltam, és még nem jártam lánnyal. Tizenöt év, rengeteg erotikus álom, de azt nem tudtam, mit jelent lánnyal lenni, felöltözve vagy sem, összeölelkezve vagy sem, csókolózni, egymás fülébe sugdosni. Abból az idoszakból arra emlékszem, hogy éjszakánként elég gyakran volt magömlésem. Tudjátok, milyen érzés, mikor az a ragacsos, hideg trutymó foltot hagy a pizsamánk elején, és a hasunkat csiklandozza. Én azt képzeltem, a szerelem valami vidám és mulatságos dolog, mint a játék a gyerekeknek, csak éppen felnottek játsszák. Azért képzeltem ilyennek, mert mindössze annyit tudtam róla, amennyi éjszakánként néha áthallatszott a válaszfal túloldaláról, Paquita, Estrella meg a többi no fojtott kuncogása, ideges szaladgálás a hálószoba meg a fürdoszoba között, meg a végén az a gyerekesen elvékonyodó hang. Igen, biztos, hogy jó a szerelem, de én akkor is féltem tole, és azon gondolkodtam, vajon milyennek kellene lennie az én barátnomnek, hogy ne riasszanak el tole ezek a kuncogások, ezek a ki-be szaladgálások, meg ezek az elvékonyodó hangok. Fantáziáimban nem azokat a lányokat láttam magam elott, akiket ismertem, valódi hús-vér lányokat, hanem akiket valahol újságban, reklámban láthattam, és akikkel sose találkozhattam: néger vagy nagyon sötét boru, félmeztelen lányokat, amint táncolnak elottem, legtöbbször talán nem is sejtik, hogy ott vagyok, aztán még láttam fehér balettszoknyás lányokat is, mint amikor a tengerparton fekve álmodoztam. Hát, egyszer pedig Estrellával álmodtam. Azt álmodtam, hogy egyik kezével elkapja a fejemet, és hatalmas mellei közé húzza, a másikkal meg átölel, és úgy tart, mint egy csecsemot. Kellemes, vidám álom volt, de késobb, mikor felébredtem, undorítónak éreztem, és magamtól is undorodtam, hogy éjszaka magömlésem volt, miközben Estrellára gondoltam. De nem is Estrelláról akartam most beszélni, hanem Mi-randáról, az én kedves Mirandámról, aki sokáig volt álmaim királynoje. Már elmondtam, nagyjából hogy néztek ki a lányok, akikrol álmodoztam, most meg azon gondolkodom, tényleg olyanok voltak-e, vagy inkább Miranda kábított el any-nyira, hogy még az emlékeimet is megváltoztatta, sot még azt is elérte, hogy akit oelotte szépnek láttam, az mind rá hasonlítson. Talán éppen traktoron ülo szoke vagy vörös hajú lányokról álmodoztam, aztán megjelent az életemben Miranda, és a végén azt hittem, hogy tényleg mindig oróla álmodoztam, Mirandáról, vagy olyan lányról, mint o, aki csak nekem táncol. Mert majd meglátjátok, Miranda fehér tornadresszben jelent meg elottem, miközben én hátul a félteto alatt flippereztem. Olyan volt az egész, mint egy álom, de ezzel tényleg azt is akarom mondani, hogy olyan volt, mint egy álom, meg kellett dörzsölnöm a szememet, és megkérdeztem magamtól, hogy most ébren vagyok-e vagy álmodom. Nem ugyanezt tettétek volna ti is, ha flipperezés közben hirtelen ott terem elottetek egy fekete boru lány balett-táncos ruhában, odaáll mellétek, és egy kézmozdulattal megkérdezi, beállhat-e mellétek flipperezni? Hát errol van szó.   Pávai Patak Márta fordítása