LOVAK 

Minden csütörtökön megyünk a slaughterhouse-hoz, nézni, hogyan rakják a levágott lovakat Mister Winner teherautójára. Mikor odaérünk, felállunk a szökőkút lépcsőjének a harmadik fokára, onnan jól látunk, és senkit sem zavarunk.
A slaughterhouse a közvágóhíd, ott dolgozik Tom édesapja, meg Bessyé is, meg az enyém is, igazából az összes falubeli férfi, már elég régóta.
A slaughterhouse lovakra szakosodott: az élő lovak hatalmas, barna teherautóra zsúfolva érkeznek, aztán feldarabolva, bezacskózva távoznak, mikor fehér hűtőkamionokkal elszállítják őket. Mindig ez a rend.
A múltkor a barátaimmal sikerült belógnunk a vágóhídra; csütörtök délután volt, hárman mentünk be, és elbújtunk a fűrészporos zsákok mögött a bárdoknál. Nem vettek észre bennünket. A bárdok hatalmasak: a csarnok közepét teljesen betölti az a gép, amelynek irgalmatlan nagy kerekeihez erősítve lógnak vastag láncokon. Olyan erővel sújtanak le, hogy egyetlen csapással elmetszik a lovak nyakát.
Munka közben úgy néz ki az a gép, mint egy óriási, dühöngő fenevad, és éktelen nagy zajjal, megállás nélkül forognak a kerekei meg a bárdjai. Apám mindig azt mondja, sokkal jobb így, mert a fülsiketítő robaj legalább elnyomja a rémült nyerítést. A lovak ugyanis mindeközben hatalmas, fekete számokkal a hátukon várnak a sorukra a gép két oldalán. Így aztán a slaugherhouse környékén élők sem tudják, hogy a lovak mennyire félnek, és nyugodtan elfogyaszthatják a bifsztekjüket.
Az élő állatot először megmérik, súlyra és méretre is. Ezt a munkát végzi az édesapám. A lovat felvezeti a fémplatóra, majd egy füzetbe feljegyzi, mit mutat a mázsa, aztán egy fából készült mérőrúd segítségével leméri pontosan a ló fejét, a lábát és a hátát.
Egyszer régen egy stuttgarti ló agyonrúgta azt az embert, aki az apám előtt ott dolgozott. Úgy fejbe találta, hogy az ember csak gurult, mint a rongylabda, le a lépcsőn, bele egyenest a tűhegyes horgokba, melyekre a lovakat szokták felakasztani a nyúzáshoz. Azóta erős bőrszíjon vezetik föl a lovakat a mázsálóra.
Édesapám is visel valami sodronyingszerűséget, ami eltakarja a mellét meg a hasát, a fejére pedig zsákvászonból készült csuklyát húz, mert a ló állítólag így nem ismeri föl az embert, nem nagyon érti, mi történik vele, meg van zavarodva, jobban viselkedik, és nem rúgkapál.
Ha rossz fát teszünk a tűzre a testvéreimmel, akkor előfordul, hogy édesapánk, aki nem tudja, hogy mi már tudjuk, milyen munkát is végez ő a vágóhídon, velünk is ugyanazt végigcsinálja, amit a levágni vitt lovakkal szokott: felvisz bennünket a padlásra, ott fölveszi a sodronyinget meg a csuklyát, szíjat köt a derekunkra, megméri a súlyunkat és a magasságunkat, aztán egész napra felzár bennünket a padlásra; mikor aztán elpárolog a mérge, feljön, leveszi rólunk a szíjakat, visszaakasztja őket a mérőrúd, a sodronying meg a csuklya mellé, oda a törött ablakhoz, amelyik mindig zárva van.

A legenda szerint Aacheni Ottó mérhetetlenül törekedett a tökéletességre, s miközben kétségbeejtően mély depresszióba esett, sötét rémlátomásai közepette elhatározta, hogy véget vet életének; előtte azonban nagy műgonddal munkához látott, mert az udvar dolgait rendben akarta itt hagyni maga után. Szeretett volna mindent elintézni, mielőtt jobb létre szenderül, úgyhogy hosszú éveken át tárgyalt a tanácsadóival, egyezményeket írt alá, ezrével fogadta az audienciára érkezőket. Mire aztán végre mindent rendbetett, halálos ágyán az immár aggastyán, szegény beteg Ottó császár nem is emlékezett pontosan, mi hajtotta egy életen keresztül, mi volt az oka a fergeteges iramnak, melyhez foghatót addig még soha, egyetlen császári udvarban sem tapasztaltak.

VÁGÁNYPROBLÉMÁK

A férfi letette a bőröndjét a földre. A vasútállomás információs ablakánál érdeklődött, hogy mikor indul a vonat, amivel utazni szeretne, mire az Északi Pályaudvar alkalmazottja közölte vele, hogy ma egész nap késve érkeznek a vonatok.
-- Miért? – kérdezte az utas.
-- Vágányproblémák miatt – felelte az alkalmazott.
-- Mégis, milyen jellegűek azok a vágányproblémák? – akadékoskodott tovább az utas.
-- Nem tudom. Nem tájékoztattak – viszonozta egykedvűen az alkalmazott. Három óra múltán az utas türelmét vesztve visszament az ablakhoz.
-- Tudnak már valamit a vonatomról? Mi a helyzet a vágányokkal?
-- Ugyanaz – vetette oda kurtán, közönyösen az alkalmazott.
-- És meddig tart ez az egész?
-- Mit tudom én! – Az alkalmazott ezúttal már olyan nyersen válaszolt, mintha az érdeklődő utas a becsületébe gázolt volna. – Maga folyton olyasmit kérdez tőlem, amire nem tudok válaszolni.
Az utas megadón visszaül a helyére, kinyitja a könyvét. Eltelik újabb három óra, beesteledik, és úgy érzi, fogytán a türelme. Mintha már a ruhája is zavarná. Leveti a kabátját, kilazítja a nyakkendőjét. Idegesen nézegeti a váróterem óráját, és közben kiveri a veríték. Fél órán keresztül járkál föl s alá az üres vasútállomáson, hogy lehiggadjon, majd amikor tizet üt az óra, megint odamegy az ablakhoz, és megkérdezi:
-- Feleljen őszintén! Tudnak egyáltalán megoldást találni azokra a vágányproblémákra? – Ezúttal már kiabál, mellőzve minden jó modort, arca eltorzul, szeme kigúvad, majd kiugrik a helyéről.
-- Uram, maga nagyon nehezeket kérdez tőlem, hát mi vagyok én, jós? Úgy látszik, a telefonvonallal baj lehet, nem tudok beszélni a hiba elhárításán dolgozó műszaki kollégákkal. Elöregedtek a vágányok. Eddig is éppen eleget kibírtak már, szerintem százévesek is megvannak. Gondoljon csak bele, tucatjával közlekednek rajtuk a vonatok minden áldott nap… Az utasoknak mindez persze fel se tűnik, ők kizárólag a menetrendjükkel meg a saját kis életükkel vannak elfoglalva. 
Az Északi pályaudvar alkalmazottjának egyszeriben megered a nyelve, az utas azt se tudja, hová legyen ámulatában, mi több, szinte bűntudata támad, hogy ennyire türelmetlen, és nem látja be, hogy a vágányokra nézve milyen következményekkel jár az idő múlása… hogy mindenre fittyet hányva kizárólag a saját idejével van elfoglalva.
Zavartan visszaül a helyére, és mind jobban elhatalmasodik rajta a bűntudat. Már el is felejti, hogy siet, hogy hová is igyekezett tulajdonképpen. Egyetlen gondolat foglalkoztatja csupán, hiszen a pályaudvar alkalmazottja rányitotta a szemét: az idő tőlünk függetlenül múlik, a tárgyak elöregszenek, elöregszik minden, amit használunk, ami meghatározza az életünket, mi pedig a legalapvetőbb ismeretekkel sem rendelkezünk róluk.
És ettől egyszeriben áthatja a lelkesedés, ott helyben szeretne elmerülni a vasútállomásnak, a vonatoknak, a vágány- és kábelrengetegnek a történetében, amelyet gyermekkorától fogva használ, és amelyről a legcsekélyebb ismerettel sem rendelkezik.

A TELEFON

Mindenki panaszkodik, hogy sose veszem föl a telefont. Ha tudnák! De persze nem tudják, fogalmuk sincs, mekkora a házunk, mennyit kell érte szaladnom, és micsoda veszélyekkel dacolva tudom csak fölemelni a kagylót, mielőtt végleg abbahagyná a csengetést.
Először is, a sziget klímája miatt a hosszú folyosó kövezete állandóan nedves, nem egyszer elcsúsztam rajta, és heteken keresztül viseltem a nyomát. Aztán itt ez a vakító napsütés, folyton betűz a hatalmas ablakokon, káprázik tőle a szemem, miközben lóhalálában szaladok, hogy még idejében elcsípjem a hívást. A tetejében itt vannak a kutyák, ezek a különös kutyák is! Mindig olyan izgágák, nem tudnak nyugton maradni, pillantásukban folyton az a másvilági homály, egyszeriben előttem teremnek, és panaszos szűkölésbe kezdenek. Olyankor az egész folyosó megtelik visszhanggal, és engem meg mintha hűvös árnyak vonnának körbe holmi pókfonállal, hogy ne érjek oda, hogy soha ne érjek oda időben. De az embereknek erről fogalmuk sincs, úgyhogy folyton telefonálnak, egyre csak hívogatnak, és ahányszor felhívnak, én annyiszor játszom az életemmel.