Az utolsó pillanatban derült ki, hogy mégsem tudok jegyet szerezni a korábbi vonatra, ahogy írtam, a másikkal pedig éjfélre érkeztem meg Barcelonába, úgyhogy nem várt senki az állomáson.
Először utaztam egyedül, de nem ijedtem meg, épp ellenkezőleg: izgalmas élmény volt, élveztem a határtalan szabadságot az éjszakában. A kimerítő, hosszú vonatozást követően lassan megindult a vérkeringés elgémberedett lábamban, miközben álmélkodó mosollyal bámultam a hatalmas Francia Pályaudvart, meg az expresszvonatra várakozók és a háromórás késéssel befutott utasok között támadó csoportosulást.
Rabul ejtett az a különleges illat, a zsibongó tömeg, a szomorkás világítás, hiszen bármit láttam, mindent körbelengett a csoda, hogy végre megérkeztem a nagyvárosba, melyet álmaimban ismeretlenül is imádtam.
Akár a csepp a tengerárral, elindultam én is a tömeg után, mely csomagokkal megrakodva özönlött a kijárat felé. Útipoggyászom egyetlen tekintélyes méretű, súlyos bőröndből állt - szinte csak könyvet vittem benne -, de én kitartóan cipeltem, az ifjúság és a várakozással teli izgalom minden erejével.
Friss és nehéz tengeri levegő járta át a tüdőmet a városról alkotott első kusza benyomásommal egyszerre: alvó bérházak, bezárt üzlethelyiségek, a magánytól megrészegült őrszemként ácsorgó lámpaoszlopok. Nagyon közel volt a tenger, valahol mögöttem, szemben a Borne piactérre vezető titokzatos kis utcákkal, meg az én izgatottan kalapáló szívem legmélyén.
Különös látványt nyújthattam ujjongó ábrázatommal, ahogy bizalmatlan gyanakvással óvtam bőröndömet a szolgálatkész hordároktól, miközben elnyűtt kabátom szárnya minden szélfuvallatra a lábamat verdeste. 
Emlékszem, néhány perc leforgása alatt egyedül találtam magam a széles járdán, mert az emberek tüstént megrohanták a néhány szabad taxit, vagy iparkodtak hamar fölkapaszkodni a zsúfolt villamosra.
Megállt előttem egy rozoga bérkocsi, amilyenek a háború után fel-feltünedeztek ismét az utcákon, és én habozás nélkül föl is szálltam, nem kis bánatára annak az úrnak, aki a kalapját lengetve kétségbeesetten loholt utána.
Azon az éjszakán kihalt, széles utcákon robogott velem az ütött-kopott fiáker, miközben keresztülhajtottunk a város szívén - a napnak minden szakában fényárban úszott, ahogy szerettem volna -, s én a rövidke kocsikázás alatt csupa-csupa szépet láttam.
A bérkocsi megkerülte az Egyetem teret, és emlékszem, a gyönyörű épület láttán én úgy meghatódtam, mintha valaki fennen üdvözölné jöttömet.
Behajtottunk az Aribau utcába, ahol a rokonaim laktak: akkor októberben dúsan zöldelltek az utca platánfái, és még a csönd is életteli volt az elnémult balkonok mögött szuszogó ezernyi lélegzettől. A fiáker kerekeinek zörgése visszhangzott a fejemben. Aztán egyszeriben csikordulást hallottam, és megremegett az ormótlan alkotmány. Utána nem mozdult.
- Itt lesz - szólt a bérkocsis.
Fölpillantottam a házra, amely előtt megálltunk. Egyforma balkonok sorakoztak egymás mellett sötét vaskorlátjaikkal, melyek féltve őrizték a lakások titkát. Néztem őket, és nem tudtam kitalálni, melyik lehet az, ahonnan ezentúl majd én hajolok ki. Kissé remegett a kezem, ahogy átnyújtottam némi aprópénzt a portásnak; mikor aztán a vas és üveg dörrenő hangjával becsukódott mögöttem a hatalmas kapu, igen lassan, a bőröndömet magam után vonszolva elindultam fölfelé a lépcsőn.
A képzeletemhez képest minden idegen színben kezdett feltűnni előttem: a mozaikkővel kirakott, keskeny, kopottas lépcsőfokok, melyeket villanylámpa fénye világított meg, nem lelték helyüket az emlékeimben.
A lakás ajtajában hirtelen elfogott a félsz, hogy most föl kell ébresztenem a rokonaimat, akiket szinte nem is ismerek, és egy darabig haboztam, mielőtt tétován megnyomtam volna a csengőt; senki nem felelt. Súlyosabban kezdett kalapálni a szívem, és még egyszer becsöngettem. Reszkető hang szólt ki:
- Megyek már! Megyek!
Csoszogó léptekkel közeledett valaki, majd ügyetlen mozdulattal elhúzta az ajtóreteszt.
Utána lidérces álomnak tűnt minden.
Az előszoba tárult elém, ahol egyetlen sápadt fényű égő árválkodott a gyönyörű szép, ám csupa pókháló csillárban. A sötét hátteret egymásra tornyozott bútorok alkották, mint ahol költözésre várnak. A kép előterében pedig fekete-fehér alak jelent meg, egy elaggott, vézna kis öregasszony, hálóingben, vállán gyapjúkendővel. Szerettem volna azt hinni, hogy elvétettem a lakást, ám a boldogtalan nénike olyan szívből áradó jósággal mosolygott rám, hogy mindjárt tudtam, ő a nagyanyám.
- Te vagy az, Gloria? - kérdezte suttogva.
Képtelen voltam megszólalni, csak megráztam a fejemet, de ő nem láthatott a sötétben.
- Gyere be, gyere be, lányom. Mit keresel odakint? Az ég szerelmére! Nehogy észrevegye Angustias, hogy ilyenkor jössz haza!
Felcsigázva húztam be magam után a bőröndömet, aztán becsuktam az ajtót. A szegény kis öregasszony erre csüggedten motyogott valamit.
- Nem ismersz meg, nagymama? Én vagyok az, Andrea.
- Andrea?
Tétován nézett rám. Mint aki erősen kutat az emlékeiben. Olyan szánalmas volt.
- Igen, drága nagymama, az unokád... nem tudtam reggel jönni, ahogy írtam.
Az idős asszony továbbra sem sokat értett az egészből, ám az előtérbe nyíló egyik ajtóban ekkor megjelent pizsamában egy vékonydongájú, magas férfi, és ő már tudta, miről van szó. Juan, az egyik nagybátyám. Csupa gödör arca úgy világított a gyér fényben, mint a halálfej.
Miután néhányszor megveregette a vállamat, és unokahúgának szólított, a nagymamám is a nyakam köré fonta karját, és könnyben úszó, világos szemekkel egyre csak azt hajtogatta, hogy "szegénykém"... "szegénykém"...
Az egész helyzet nyomasztó érzést keltett bennem, ráadásul a lakásban is olyan fülledt meleg volt, mintha időtlen idők óta áporodott volna odabent a levegő. Ahogy fölpillantottam, észrevettem, hogy időközben kísérteties megjelenésű asszonyok bukkantak elő valahonnan. Szinte futkosott a hideg a hátamon, mihelyt tisztábban ki tudtam venni egyikük alakját, aki fekete, hálóingszerű ruhát viselt. Ahogy mosolygott rám, rettenetesnek, irtóztatónak láttam az egész lényét, főleg a zöldes színben játszó fogsorát. Hangosan ásítozva egy kutya követte: fekete bundájával mintha csak eleven folytatása lett volna az asszony gyászruhájának. Később megtudtam, hogy az asszony a cseléd; énbelőlem még soha senki nem váltott ki ekkora viszolygást.
Juan bácsikám mögött egy vékony, fiatal nő bukkant fel, vörös haja kócosan hullott éles metszésű arcába, mely patyolatfehér volt, akár a frissen mosott lepedő, s ez még zavaróbbá tette az összhatást.
Én még a nagymama ölelésében álltam, vállamon éreztem a fejét, és az a sok emberalak hirtelenjében egyformán nyúlánknak, borongósnak rémlett előttem. Nyúlánknak, rezzenetlennek és búsnak, akár a falusi virrasztók gyertyáinak lángja.
- Jól van, mama, elég legyen már - csattant föl egy hang, durván és neheztelőn egyszerre. 
Akkor eszméltem rá, hogy a hátam mögött is áll egy asszony. Egy kéz érintését éreztem a vállamon, a másikét pedig az államon. Én magas vagyok, de Angustias néném még nálam magasabb, úgyhogy akkor is föl kell néznem rá, ha nem kényszerít. Mozdulata némi megvetésről árulkodott. Vállára omló haja őszbe vegyült, keskeny, sötét arcán a szépség jelei mutatkoztak.
- Te aztán jól megvárakoztattál reggel, mondhatom!... Honnan sejthettem volna, hogy csak éjjelre érsz ide?
Elengedte az államat, és ott állt előttem, fehér hálóingének és kék köntösének teljes valóságában.
- Uram, teremtőm, ez kész téboly! Egy lánygyerek csak így, egy szál magában...
Hallottam, hogy Juan dünnyög a bajsza alatt.
- Ez a boszorka Angustias már megint képes mindent elrontani!
Angustias úgy tett, mint aki nem hallja.
- Lányom, bizonyára fáradt vagy. Antonia - fordult a csupa fekete asszonyhoz -, ágyazzon meg a kisasszonynak.
Én fáradt voltam, ráadásul abban a pillanatban rémisztően piszkosnak is éreztem magamat. A mocorgó vagy épp engem bámuló emberek látványa, és az a környezet, mely a rengeteg összezsúfolt kacat miatt még komorabb benyomást keltett, mintha rám zúdította volna a lakás összes melegét, a vonatút összes kormát, amiről szinte már el is feledkeztem. Ráadásul alig vártam, hogy végre szippanthassak egy kis friss levegőt.
Megfigyeltem, hogy a borzas hajú nő mosolyogva, az álmosságtól bambán mered rám, de a bőröndömet is ugyanolyan mosollyal bámulja. Az én pillantásomat is odaterelte, és útitársam láttán kissé elérzékenyültem, olyan védtelen, olyan falusias külsőt mutatott. Barnás színű, zsineggel átkötött bőröndöm, ahogy ott állt mellettem, a fura gyülekezet kellős közepén.
Juan közelebb lépett hozzám:
- Andrea, ugye, nem ismered a feleségemet?
Azzal a vállamnál fogva odatolt a kócos hajú nőhöz.
- Gloria vagyok - mondta az asszony.
Észrevettem, a nagymama sóvárgó mosollyal figyel bennünket.
- Ugyan, ugyan... Mire való ez a kézfogás?! Öleljétek meg egymást, lányok... Úgy, ni!
Gloria odasúgta a fülembe:
- Félsz?
És szinte tényleg féltem is, amint Juanra pillantva észrevettem, hogy a nagybátyám beharapja az orcáját, és idegesen elfintorodik. Pedig csak mosolyogni iparkodott.
Angustias néném tekintélyt parancsolón jött vissza.
- Egy-kettő, alvás, későre jár!
- Szeretnék egy kicsit megmosdani - szólaltam meg.
- Hogyan? Beszélj egy kicsit hangosabban! Mosakodni akarsz?
Döbbenettől elkerekedő szemek meredtek rám. Angustias tekintete, meg a többieké is.
- Nálunk nincsen meleg víz - bökte ki végre Angustias.
- Nem baj...
- Te képes vagy ilyenkor zuhanyozni?
- Igen - feleltem -, igen.
Micsoda megkönnyebbülés volt a jéghideg víz a testemnek! Micsoda megkönnyebbülés, hogy nem éreztem magamon a sok különös lény pillantását! Arra gondoltam, itt egyáltalán nem használják a fürdőszobát. A mosdókagyló fölött lógó foltos tükörben - milyen gyér, milyen zöldes színű fény világított az egész lakásban! - a pókhálóval teleszőtt mennyezetet, a csillogó vízerecskék alatt pedig a testemet láttam, miközben, igyekezvén nem hozzáérni a piszkos falhoz, lábujjhegyen álltam a szutykos fajanszkádban.
Olyan volt az a fürdőszoba, akár egy boszorkánytanya. A kormomtól feketéllő falak még őrizték a horgas karmok, a kétségbeesett sikolyok nyomát. A lemállott vakolat helye fogatlan szájként, nyirkot izzadva tátongott mindenütt. Mivel máshol nem fért el, a tükör fölé akasztották a bizarr csendéletet, mely néhány sápadt halat meg vöröshagymafejet ábrázolt fekete háttérrel. A görbe csapokból a téboly vigyorgott rám.
Különös dolgokat véltem látni, mint a részeg ember. Hirtelen elzártam a csapot, a kristálytiszta, oltalmazó bűverő forrását, és magamra maradtam a tárgyak mocskával.
Nem is értem, hogy tudtam elaludni aznap éjjel. A szobában, melyet nekem szántak, fedetlen billentyűzetű, hatalmas zongora állt. A falakon jó néhány bőségszaru, egyik-másik igen értékes darab. Egy fiókos íróasztal, képek, bútorok egymás hegyén-hátán. Mintha elhagyatott kastély padlására vetődtem volna, pedig mint később megtudtam, az volt a lakás nappali szobája.
A helyiség közepén, akár a ravatal, melyet szánakozó lények - a két sorban álló, feslett kárpitú karosszékek - vesznek körbe, fekete pokróccal letakart kerevet állt, azon kellett aludnom. A zongorára tettek egy gyertyát, mert a mennyezeti lámpában nem volt égő.
Angustias keresztet rajzolt a homlokomra, úgy köszönt el tőlem, a nagymama pedig gyengéden átölelt. Úgy lüktetett a szíve a mellemen, mint valami picinyke állat.
- Ha fölijednél, csak szólj nekem, kislányom - mondta remegős hangján.
Majd titokzatosan a fülembe súgta:
- Én sohasem alszom ám, kislányom, éjszakánként mindig teszek-veszek. Soha, de soha nem alszom.
Végül magamra hagytak a bútorok árnyával, melyek a gyertyafényben hatalmasra nőttek, lüktetéssel, mélységes élettel teltek meg. A lakásban terjengő bűz is nagyobb hullámban csapta meg az orromat. Macskapiszok szagát éreztem. Azt hittem, menten megfulladok, és veszélyes hegymászómutatvánnyal fölkapaszkodtam az egyik karosszék támlájára, hogy kinyissam az ajtót, melyet a bársonyfüggönyök meg a por takarásában fedeztem föl. Amennyire a bútorok engedték, célba is értem, és akkor vettem észre, hogy az ajtó a nyitott gangra néz, ahonnan oly sok fény ragyogja be mindenütt Barcelona házait. Három csillag pislákolt odafönt a puha sötétben, és amint megpillantottam őket, egyszeriben sírhatnékom támadt, mintha váratlanul betoppanó, réges-régi barátaimat látnám viszont.
Az a három hunyorgó fényű csillag rám zúdított mindent, amit Barcelonától vártam egészen addig, amíg ebbe az ördöngös alakokkal meg bútorokkal benépesített környezetbe nem csöppentem. Féltem belefeküdni a koporsóra emlékeztető ágyba. Azt hiszem, amikor eloltottam a gyertyát, leírhatatlan rémülettől reszkettem.