PATAK KÖNYVEK - SPANYOL ELBESZÉLŐK SOROZAT

Rafael Sánchez Ferlosio  :: A Jarama 

(részlet)
-- Elhúzhatom a függönyt?
A férfi legbelül, a sötét falnak támaszkodva, az ajtó és a világosság felé nézve ült; mindig ugyanúgy. Baljára esett a pult, pereme szinte vezette a tekintetét. Székét elfordította, jobb karját a támlán pihentette, a balt meg a pultra fektette. Beékelődött oda, mint valami szoborfülkébe, három oldalról is körbebástyázva; a negyedikről azonban világosban akart ülni. Szerette szabadon hagyni az utat maga előtt, ki nem állhatta, hogy ott a függöny, és nem lát ki az ajtón.
-- Elhúzhatom a függönyt?
A kocsmáros bólintott. Súlyos zsákvászon függöny volt.
Hamar kiismerték, tudták, ez a bogara, s miután egyik reggel szokásához híven betelepedett a sarokba, kérnie sem kellett, maga a kocsmáros húzta el neki a függönyt. Ünnepélyes, sokatmondó mozdulattal tette, mire a férfi felfortyant:
-- Szólhattál volna, ha zavar, hogy félrehúzom a függönyt, akkor szedem a sátorfámat, és iszom másnál. Kár ekkora feneket keríteni neki; szóból ért az ember.
-- Ugyan, Lucio, még egy ilyen apró kis tréfát se nézel el nekem? Egyáltalán nem zavar; csak a legyek miatt jó ilyenkor nyáron; de ha te így jobban érzed magad, nekem mindegy. Csak vicces, hogy folyton kifelé bámulsz. Nem unod még? Mindig ugyanaz a fa, az a darabka út, meg a kerítésfal.
-- Nem az számít, mit látsz, mit nem. Nem is tudom, látok-e egyáltalán valamit; és akár vicces, akár nem, én szeretek kilátni. Különben olyan nyomasztó, nem tudod, hová nézz. No meg szeretem látni, ki jár errefelé.
-- Talán inkább ki nem jár.
Elhallgattak. A kocsmáros szőrös karját a pultra fektette, felsőtestének teljes súlyával ránehezedett. A betonpadlóra fénycsík vetült. Mikor felhangzott a vonatfütty, a kocsmáros megszólalt:
-- Háromnegyed kilenc.
Alig észrevehetően mind a ketten változtattak testhelyzetükön. Odabentről női hang hallatszott:
-- Ha megjön, szólhatnál neki, hogy maradjon itt délutánra felszolgálni a kerthelyiségben; Justina nem ér rá. Négyre jön érte az udvarlója!
A kocsmáros a folyosó irányába fordulva válaszolt, ahonnan a hangot hallotta:
-- Ez is jöhetne hét közben, miért nem akkor viszi el! Nagyon jól tudja, hogy Justina vasárnaponként nekem segít.
Belépett az asszony, fejét félreszegve igyekezett kibontani őszes hajában egy csomót, s közben így szólt:
-- Kénytelen minden vasárnap itt rostokolni ez lány? Talán nem mehet el a moziba?
-- Senki nem tiltja meg neki, hogy moziba menjen. Én csak azt mondom, hogy menjenek máskor.
-- És mit gondolsz, hétköznap hogy tudna idejönni érte Madridból, meg még vissza is kísérni, mikor fél nyolcig vagy még tovább dolgozik?
-- Jól van, asszony, nem mondtam semmit. Csináljanak, amit akarnak.
A kocsmáros felesége kibontotta a haját, és immár felszabadultan, más hangnemben fordult a férjéhez:
-- Különben is, pont azért viszi vasárnap, mert nem szereti, ha a lány felszolgál a kerthelyiségben; utóvégre nem illő, hogy egy lány kitegye magát a vendégek kandi tekintetének, durva beszédének. Szerintem igaza van.
-- Úgy, szóval nem szereti? És kicsoda ő, hogy megmondja, mit szabad a lányomnak és mit nem? Jól nézünk ki! Még a végén engem oktat ki, hogyan neveljem a lányomat.
-- Rád is férne! Az biztos. Legalább eljutna végre az eszedig, mit jelent, ha az embernek lánya van, én nem ugráltatnád itt egyik asztaltól a másikig, mint egy borfiút. Rád férne, legalább megtanulnád, hogy kényes portéka a lánygyerek – feleselt a férjével a pulton keresztül, orra előtt hadonászva a nagy fekete fésűvel. – Nem is értem, Mauricio, hogy tudod így kihasználni a lányodat. Én örülök neki, hogy elviszi; áldom a fiú eszét, hallod-e.
-- Nocsak, még a végén mibelőlünk is urat csinál!
Lucio hol egyikre, hol a másikra nézett.
-- Urat ám, meg még mit nem! A lányunk ma akkor is megy, és kész.
Ezzel elsietett, hogy befejezze a fésülködést. Mauricio ránézett a másik férfira, és megvonta a vállát. Aztán az ajtó felé néztek. Mauricio sóhajtva megszólalt:
-- Ebben a házban mindennap kitalálnak valamit.
Elhallgattak. Időközben kissé szélesebb lett a fénylő négyszög: a mennyezeten verődött vissza. A poros fénycsóvában legyek zümmögtek. Lucio másképp helyezkedett, majd így szólt:
-- Ma biztos sokan kijönnek a folyóra.
-- Igen, ha lehet, még a múlt vasárnapinál is többen. Amilyen meleg volt a héten…
-- Ma biztos sokan lesznek, nekem elhiheted.
-- Még itt is ez a tikkasztó hőség, pedig vidéken vagyunk, mi lehet akkor a fővárosban?
-- Mint a heringek, úgy lesznek majd a folyónál.
-- Árnyékban is legalább harminc-harmincöt fok lehetett náluk tegnap meg tegnapelőtt.
-- Igen, ma sokan jönnek; biztos rengetegen jönnek fürödni a folyóra.
A naptár lapjai rikító színekben kellették magukat. A padlón táncoló visszfény, a napsugárfolt belevegyült a félhomályba, s ettől olyan csillogás és fényesség támadt, mint amikor a pincébe süt be a nap. Felragyogtak a polcon az ánizspálinkás és likőrös fehér üvegek, melyek drágakőként mutogatták apró kockáikat, áttetsző teknősbékatestüket. Horpadás, karcolás, vágás, csomó, szálkásodás és pohárnyom rajzolódott ki a tükörfényesre vikszolt pultdeszkán. Mauricio szórakozásból a sárga szálat piszkálgatta, mely a gyökérkeféből akadt fönn egy szeg fején. A deszkák rései közé mosogatószer és piszok rakódott. A súrolásnak ellenállóbb erek kidudorodtak a pult deszkájából, melynek hullámos felszíne belevágott Mauricio alkarjába. Aztán, hogy múlassa az időt, a kocsmáros a lenyomatát vizsgálgatta, és élvezettel tovább vakarászta kipirosodott bőrét. Lucio az orrát turkálta. Az ajtó négyszögében barnára cserzett föld és olajfaliget látszott, meg a kilométernyire fekvő falu házai; és a hajdani gyárépület kiszögellő romja. Túloldalt a hullámzó földek, egészen a szemhatárig, ahol piszkos csík lebegett alacsonyan, mintha a szérűskertekből felszálló pára, por vagy törek alkotná. Följebb pedig a tükörsima, rendíthetetlen égbolt, akár a vértezet acélja; egyetlen homályfolt sem csúfította.
A hatalmas termetű férfi vállával keresztbeérte az ajtót. Mielőtt belépett volna, körülnézett. Sötét lett a helyiségségben, mikor átlépett a küszöbön.
-- Hová tegyem? Jó napot!
Ponyvába csavart jégrudat hozott féloldalasan a vállán.
-- Adjisten, Demetrio! Tedd csak le ide, előbb úgyis szét kell törni. Hozd be a többit is, ne süsse a nap.
Mauricio segített kiteríteni a ponyvát. Aztán a másik kiment. Mauricio közben átkutatott minden fiókot, kereste a kalapácsot. Ismét belépett Demetrio, hozta a második rudat.
-- Hol álltál meg a kocsival, hogy nem is hallottuk?
-- Az árnyékban. Mit gondol, hol álltam volna meg?
-- Persze. Csak hirtelen meglepődtem. Hoztad a ládákat is?
-- Igen, kettőt: egy sörös meg egy limonádés. Nem azt kért?
-- De, azt. Menj ki a másik rúdért is, mert elolvad a napon. Ez az átkozott kalapács! Faustina! Fogják, és szó nélkül elviszik, arra nincs eszük, hogy visszategyék a helyére. Faustina!
 Felpillantott, és az asszony ott állt előtte.
-- Mit kiabálsz? Itt vagyok. Elég, ha egyszer szólsz, nem vagyok süket.
-- Megtudhatnám, hová tettétek a kalapácsot?
-- Éppen csak ki nem szúrja a szemedet – bökött a polcra. – Odanézz!
-- Hogy hová el nem tudjátok dugni! Hát mire való a fiók?
-- Óhajtasz még valamit?
-- Neeem!
Faustina immár kifelé menet megérintette Lucio vállát, hüvelykujjával hátrafelé, a férje felé bökött, és halkan megjegyezte:
-- A szokásos.
Lucio kacsintott egyet, és behúzta a nyakát. A kocsis letette a jégrudat a többi mellé.
-- A ládákat még ne hozd be. Légy szíves, segíts széttörni a jeget.
Demetrio tartotta a jégrudat, Mauricio pedig kalapáccsal négy darabba vágta. Lucio felé is repült jégszilánk: nézte, amint a kabátja ujján aprócska vízcseppé olvad.
-- Egészben nemigen fér be, így meg legalább eloszlik a hideg. Most már hozhatod a ládákat.
Demetrio ismét kiment. Lucio az ajtó felé pillantva megszólalt:
-- Rendes gyerek.
-- Kicsit pipogya, de rendes. Derék fiú.
-- Nem olyan, mint az apja. Az…
-- Még szerencse, hogy időben árván maradt.
-- Az.
-- Ami az erénye, az a gyengéje is.
-- A légynek se tudna ártani. Rendes gyerek, de még mennyire!
-- És nem hordja fenn az orrát, akármit mondhatsz neki, azonnal ugrik, és csinálja, mintha magának tenné. Mások az ő korában megjátsszák előtted, hogy ki ha én nem, azt hiszik, hogy fölébük akarsz kerekedni…
Az árnyék ismét Demetrio jöttét jelezte.
-- Mauricio úr, segítene egy kicsit?
-- Add ide.
A kocsmáros kilépett a pult mögül, és elvette tőle, majd a földre tette a ládákat. Miután a rekeszből egyesével a jégszekrénybe kerültek az üvegek, még jó darabig hallatszott a csörömpölés, mint libák után a gágogás. Mauricio az utolsó üveget is a helyére tette, és töltött egy kupica ánizspálinkát Demetriónak.
-- Nem ártana, ha délután elnéznél errefelé; besegíthetnél egy kicsit.
-- Ma este bálba készülök, Mauricio úr; jobb lenne, ha másnak szólna.
-- Szoknya után futsz te, ha a tánc kedvéért egy kis mellékesről is képes vagy lemondani. De mindegy, nem számít. A lányom moziba megy; nem tudom, kinek szóljak.
-- Hát segítsen magának Lucio úr, úgysem csinál semmit.
-- A te korodban én már dolgoztam eleget.
-- Hadd hallom, mit?
-- Sok mindent. Többet, mint te.
-- Mondjon egyet is akár…
-- Többet, mint te.
-- Nem hiszem.
-- Nézd fiam, te még semmit se tudsz. Neked még sokat kell tanulnod. 
-- Eredj a dolgodra, ne szájaskodj itt Lucio úrral!
Mauricio letett a pultra tizenöt pesetát. Vizes kézzel vette elő az egyik fiókból. Beletörölte a kezét egy rongyba. Demetrio elvette a három bankjegyet.
-- Jól van, majd legközelebb. Jó mulatást a bálban. Majd csak elboldogulok valahogy egymagam.
-- Megyek, visszaviszem a kocsit, mert még elkések. A holnapi viszontlátásra.
-- Isten áldjon.
Demetrio kiment, vissza a kinti napsütésbe. Mauricio megszólalt:
-- Nem szabad erőltetni. Így is jóval többet megtesz az emberért, mint amennyi elvárható. Ez az asszony is azt hiszi, hogy kedvére ugráltathat bárkit bármikor. Ha a lányunknak moziba menni szottyan kedve, akkor ennek a fiúnak is ugyanúgy kijár a bál, elvégre ma mindenkinek vasárnap van. Nem szabad kihasználni az embereket; ha keres is valamicskét, attól még szívességet tesz nekem, ha egész áldott vasárnap felszolgál nekem.
-- Hát persze. Az asszonyok mindennel úgy rendelkeznek, mint a sajátjukkal. Még a másik emberrel is.
-- Az. De az ő lányára rá ne merjen ám nézni senki! Hiszen hallottad az előbb!
-- Ők már csak ilyenek; megfeszülhetsz, akkor se tudod megváltoztatni őket.
-- Ma délután vért fogok izzadni, ha mindenkit ki akarok szolgálni.
-- Az nem vitás. Majd meglátod, mennyien lesznek. Még tíz óra sincs, és már ez a meleg.
-- Ez a hőséget! Meg lehet kukulni.
-- Neked jobb; nagy melegben több ital fogy.
-- Az nem vitás. Ha nem lennének ilyen napok, mint ez a mai, akkor kár is lenne a pult mögött pocsékolni az időt. Hiába, manapság már nem úgy van, mint régen, nem bizony; lassan túl sok is a poharazó a folyóparton meg végig a főút mentén. Azelőtt szinte csak magam voltam. Te nem láthattad, még abban az időben.
-- Hiszen épp az a jó benne, hogy nincs az a nagy forgalom.
-- Nehogy azt hidd. Nem is tudom, amazokat jobban szeretik valamiért; nem számít, hogy nagy a zaj, csak az a fontos, hogy közel legyen a folyó vagy a főút. Főleg akinek autója van; ezt a rövidke vacak utat se kelljen megtenni.
-- Tényleg, mikor javítják már ki?
-- Soha.
A tarlón a szérűskertek porát görgette maga előtt a gyenge fuvallat, mely a gyalogút meg a kerítésfal között iramodott neki egészen földközelben; egy pillanatig óriási tölcsérként pörgött-forgott az ajtó keretében, majd azon helyben lerogyott, csigavonalát hagyta csak ott maga után a porban.
-- Föltámadt a szél – jegyezte meg Lucio.
A folyosóról belépett Justina.
-- Jó napot, Lucio úr! Maga már itt van?
-- Hisz már a nap is magasan fent jár! – pillantott rá a lányra. – Adjon Isten, csillagos egem.
-- Édesapám, kérek szépen harminc pesetát.
Mauricio egy pillanatig nézte a lányát, aztán kinyitotta a fiókot, és elővette a pénzt. A bankjegyekkel a kezében ismét a lányára tekintett, majd megszólalt:
-- Idefigyelj, lányom, azt üzenem a…
Odabentről hang hallatszott. Faustina felelt rá:
-- Megyek már, édesanyám!
Elindult befelé, otthagyta az édesapját a félbehagyott mondatával, kezében a bankókkal. Kisvártatva, szinte egy szempillantás alatt, megint ott termett.
-- Azt mondja, ne harmincat, hanem ötvenet.
Mauricio ismét a fiókba nyúlt, és kivett még négy ötpesetást a másik hathoz, ami már a kezében volt.
-- Köszönöm, édesapám. Mit akart mondani az előbb?
-- Semmit.
Justina ránézett a két férfira, csodálkozón mozdult az álla, a szeme, majd visszament a lakásba.
Hirtelen motorzaj hallatszott, néhányszor felbőgött, majd a kapu előtt végleg elült. Odakintről, a napsütésből, hangok szűrődtek be:
-- Add a kezed, segítek!
-- Nem kell, Sebas, egyedül is megy.
Mauricio kinézett. Az oldalkocsis motorkerékpárból egy nadrágos lány szállt ki. A fiút látásból ismerte. Mind a ketten feléje indultak.
-- Mi újság, fiatalúr? Hát eljöttek?
-- Odanézz, Paulina, még emlékszik ránk! Hogy van?
-- Már hogyne emlékeznék! Én jól vagyok, és maguk?
-- Hát, megvagyunk; jöttünk egy kis kikapcsolódásra.
A lány férfinadrágot viselt, nagyon nagy volt rá. Feltűrte a szárát. Piros-kék kendőjét a homlokára kötötte, mint valami pántot: oldalt lógott a két csücske.
-- Élvezni a vidéki levegőt, nem igaz?
-- Úgy bizony! Meg egy jót fürödni!
-- Madridban ilyenkor nincs maradása az embernek! Mit fogyasztanak?
-- Nem is tudom. Pauli, te mit kérsz?
-- Én reggeliztem, mielőtt eljöttem. Nem kérek semmit.
-- Az még nem jelent semmit; én is reggeliztem. – A fiú Mauricióhoz fordult: – Kávéja nincsen?
-- Azt hiszem, van készen a konyhában. Megnézem.
Elindult a folyosó felé. A lány húzgálta társán az inget.
-- Hogy néz ki!
-- Hiába, élvezet a motorozás; menet közben jár a levegő. De mihelyt megállsz, rögtön meg akarsz gyulladni. Még úgyis várni kell a többiekre.
-- Korábban kellett volna indulniuk.
Mauricio belépett a cserépkancsóval:
-- Van kávé. Mindjárt kitöltöm. Csak ketten jöttek?
-- Á, nem, sokan, csak a többiek biciklivel jönnek.
-- Vagy úgy. Cukrot tegyen bele, amennyit kér. Ez a motor tavaly még nem volt meg. Most vette?
-- Nem az enyém. Nekem honnan lenne! A műhelyből van, ahol dolgozom. A főnököm időnként megengedi, hogy vasárnapra elvigyem.
-- Akkor csak benzint kell beletölteni.
-- Így van.
-- A mindenit! Én már azt mondtam magamban, na, ezek a tavalyi fiatalok idén felénk se néznek. Ugyanazok jönnek most is?
-- Nagyjából igen. A többieket pedig még nem ismeri. Tizenegyen vagyunk, ugye?
-- Összesen tizenegyen – bólintott a lány Mauricióhoz fordulva: – Pedig tizenketten jöttünk volna, tudja? Csak az utolsó pillanatban az egyik fiúnak lemaradt a párja. Nem engedte el az édesanyja.
-- Vagy úgy. És az a magas fiú, aki olyan szépen énekelt? Az is itt lesz?
-- Miguel? – szólalt meg Sebas. – Persze! Hogy emlékszik rá!
-- Hogy az a fiú milyen szépen énekelt!
-- És még most is! Barajasnál kerültük el őket az országúton. Szerintem még egy jó fél óra kell nekik. Nem tizenhat kilométerre van a híd?
-- De, még mindig tizenhatra – bólogatott Mauricio; – motorral semmi. Kész élvezet az út.
-- Igen, motorral túlságosan is kellemes. Aztán ha megáll az ember, rögtön kimelegszik. De menet közben jár a levegő. Azt szeretném kérdezni… ugye, megengedi, hogy itt hagyjuk a bicikliket, mint tavaly?
-- Persze! Nyugodtan hagyjanak itt mindent, amit akarnak.
-- Köszönjük szépen. És bora milyen van? Ugyanaz a fajta, mint tavaly?
-- Nem ugyanaz, de talán még annál is jobb. Ízre hasonló.
-- Akkor legyen szíves, töltsön nekünk délelőttre… négy üveggel, igen, néggyel.
-- Meglesz.
-- Négy üveggel? Sebas, te megőrültél?! Mit akarsz annyi borral? Nem lesz ez túlzás?
-- Ne beszélj zöldeket! Négy üveg bor ennyi embernek meg se kottyan!
-- Jól van, de te legalább figyelj oda, nehogy berúgj, rendben? Mert aztán nagyon megjön a hangotok, és a nyavalyás borotokkal elrontjátok a kedvünket; pedig átkozottul szükségünk van rá, hogy jól érezzük magunkat.
-- Emiatt ne fájjon a feje, angyalom – vetette közbe a fiú védelmére kelve Lucio. – Hagyja csak. Hadd szórakozza ki magát. Azt a bort, amit ma megiszik, legalább már nem kell meginnia az esküvő után. Néhány korsónyival mindig kevesebb marad akkorra. Nem gondolja?
-- Az még odább van, hogy mi összeházasodjunk. Ami pedig ma van, az ma van.
-- Ne törődjenek vele! – szólalt meg Mauricio. – Veszélyes alak. Ismerem. Ne hallgassanak a jó tanácsaira.
-- Itt aztán túlságosan is ismerik az embert – mondta nevetve Lucio. – Márpedig ez baj. Hogyha valahol a veséjébe látnak.
-- Hát akkor menj máshoz. Kíváncsi vagyok, ott is így fogadnak-e majd, mint itt.
Lucio a kézfeje takarásában a lány felé fordult, és halkan odasúgta neki: „Tudja, ez csak a bizalom jele, nem egyéb.”
Paulina elmosolyodott.
-- Mit sugdolózol itt a hátam mögött az ifjú hölggyel? Nem látod, hogy kényelmetlen a vőlegényének?
Sebastián is elmosolyodott:
-- Bizony ám! – szólalt meg. – Tudja, elég féltékeny típus vagyok… Úgyhogy jó lesz vigyázni!
-- Ajaj, szóval féltékeny, és rögtön támad is! Egyéb se hiányzott nekem!
Sebastián ránézett a lányra, és a vállánál fogva magához húzta.
-- Gyere ide, virágszálam, gyere. Nem megyünk ki megnézni, jönnek-e már a többiek?
-- Ahogy akarod. Hány óra?
-- Fél tíz múlt öt perccel; már hamarosan ideérnek. Akkor a viszontlátásra, uraim.
-- Viszontlátásra.
Kimentek. Elindultak a sorompó felé. Paulina megjegyezte:
-- Fura szerzet! Hogy milyen képeket vágott!
-- Mit mondott?
-- Semmit; nem is tudom, talán hogy a kocsmáros a bizalmasa. Hallod, hogy milyen meleg van!
-- Bizony, én se bánnám, ha ideérnének már, szeretnék minél előbb a vízben lenni.
-- Eszedbe ne jusson fél tizenkettő előtt belemenni! Árt az emésztésnek.
-- Nahát, hogy vigyázol rám, Paulina! Ha majd összeházasodunk, akkor is így fogsz törődni velem?
-- Mintha számítana. Hiszen rám se hederítesz! Nem is tudom, mi értelme az egésznek.
-- Amit te mondasz, bogaram, annak mindig van értelme. Mindennek örülök, csak tőled halljam.
-- Na ne, és mit érek vele, ha örülsz? Ha utána mégse úgy csinálod?
-- Azt, hogy még jobban szeretlek. Vagy szerinted ez kevés?
-- Jóságos Isten! Nem vagy egy kicsit elbizakodott? Még ilyet!
-- Imádlak. Egyszerűen imádnivaló vagy, napsugaram.
-- Nana, napsugárból ennyi is bőven elég. Ebből, amit ma kapunk, ebből biztosan. Nézd, ott jön egy vonat!
-- Megszámoljuk a vagonokat?
-- Micsoda ötlet! Ugyan miért?
-- Csak úgy, szórakozásból!
 
  

Pávai Patak Márta fordítása