Emilia Pardo Bazán :: Egy hasfelmetsző a régmúltból és más történetek   A komód Mindenekelőtt érdemes tudni rólam, hogy maga voltam a megtestesült szerénység, egyetlen gyengém az volt – amit mellesleg életem párja igencsak zokon vett tőlem –, hogy szerettem a régiségkereskedők boltjaiban kutakodni. Egyiknél vettem is egy öreg bútort, nevetséges összegért, otthon aztán kaptam érte hideget-meleget. Hogy juthat eszébe valakinek hazaállítani egy ilyen ócska kacattal? Az az ócska kacat egy XV. Lajos korabeli, jobb sorsra érdemes komód volt, melyet még ezeknél a maiaknál tágasabb otthonokba terveztek. Amikor megvettem, talán rögtön ijesztőnek kellett volna találnom a méreteit, ám a különleges intarziás fedél, a finoman kidolgozott, gyönyörű bronzdíszek elkápráztattak, aztán a paprikás hangulat nyomán otthon hamar megbántam, hogy engedtem a pillanatnyi szeszély csábításának. Természetesen az is megfordult a fejemben, hogy túladok rajta. Aztán elvetettem az ötletet, magam sem tudom, miért, de képtelen lettem volna rá. Mintha egy számomra kedves lénytől kellett volna megválnom. Olyan különös érzelmeket csalt elő belőlem az a bútordarab. Általában hiszek benne, hogy a benyomásaink nem hazudnak, mindennek rejtett vagy szembeszökő oka van. A megérzés figyelmeztet. Ha az értelem nem észleli, az csupán azért lehet, mert az értelem csak ritkán észlel dolgokat. A feleségem pedig egyre csak gyötört (olyan kitartóan, ahogy szokott, ez is egy apró hibája), én meg hogy szabaduljak az állandó duruzsolástól, különös elhatározásra szántam el magam. Egy eldugott kis utcában kivettem egy szerény kis lakást, és feltűnés nélkül átköltöztettem a termetes komódot. Az édes bosszú öröme mosolyt fakasztott az arcomon. Nem kellett a komód? Hát akkor a férjednek most lett egy lakása – mintha valami csinos fehérnéppel csalna –, és amikor te nem is sejted, órákat tölt el ott. Mivel a kényelemhez azért egy komód mégiscsak kevésnek bizonyult, suba alatt szereztem mellé két fotelt, egy díványt, egy szőnyeget, egy kerek asztalt meg még más berendezési tárgyakat, aztán miután berendezkedtem, egy este, miközben éppen a termetes komód kecses vonalait csodáltam, megütközve döbbentem rá: hiszen nekem két lakásom van! Egy hivatalos, meg egy titkos. Az emlékezetes nap óta, amióta a viszonyunk tart, családi állapotomból fakadó kötelezettségeimet én sohasem hanyagoltam el. Mi több, bogaras embernek sem születtem. Ennek ellenére kaján örömmel töltött el a gondolat, ha valaki megtudná ezt a lakás-dolgot, akkor biztos nem hinné el, hogy képes voltam lakást bérelni egy intarziás, bronzzal cizellált hasas komód kedvéért Elég az hozzá, büszke voltam a huncutságomra, amit el se követtem, nyeglén elfordítottam a kulcsot a zárban, és besurrantam búvóhelyemre, ahol az égvilágon semmi rossz nem történt. Birtokba vettem a kellemes kis zugot, aztán onnan intéztem a levelezésemet, ott olvastam el az újságot, mert otthon a feleségem mindig pörölt érte, eldugta előlem, és ott végre nyugodtan dohányozhattam is; ráadásul olyan ártatlan kedvteléseimnek is hódolhattam, amit egy házas embernek talán nem néznek el a családi fészekben. Mondjuk ki végre nyíltan, szabadnak, boldognak éreztem ott magam. A komód továbbra is a kedvencem maradt. Az ócskás odaadta hozzá a szépen metszett kis bronzkulcsot is, amely könynyedén fordult a zárban, amint az a minden porcikájában jól összerakott bútorokra jellemző. Szépen legördült a fedele, és számtalan fiókocska bukkant elő. Sorban kinyitogattam őket. Csak régi por volt bennük, papírfecni, két-három rozsdás szög talán. Aztán újra átkutattam. Itt lennie kell valaminek. Hogy minek? Talán valami írásnak, levélnek, egy szerelmi történetnek, melynek szívből fakadó, bódító virágillata megcsapja az orromat, s a régi boldogságról valló strófáival, rég feledésbe merült bonyodalmainak pikáns ízével arról árulkodik majd, hogy az embert mindenkor ugyanaz hajtotta, ugyanannak a tűznek a lángja perzselte. És én, a mintaférj, nem ismertem ugyan az édes őrületet, de vágytam a komód illatára, könyörögtem hozzá, hogy fedje föl előttem az elfelejtett bűnöket, a soha meg nem ízlelt érzéseket. Minden arra ösztökélt, hogy tapogassam végig, kutassam át rejtett szegleteit, fedezzem fel erről is, arról is, hogy fényt deríthessek titkára. Bizonyára az olvasó előtt sem ismeretlen, hogy az akarat milyen csodákra képes, mennyi titkot rejt az előérzet. Amit az ember megérez, az létezik; amire vágyva vágyunk, az végül bekövetkezik, ha nem is hajszálra úgy, ahogy elképzeltük. Képzeletünk nem alkot pontos képet róla, csak a nyomát őrzi, mindig nagyon mélyen, benne az anyagban, amelynek fölötte áll. Ahogy körbekopogtattam az öreg bútor valamennyi rejtett szegletét, ahogy ujjbegyem mohón végigtapogatta, szinte mint akit szerelmes vágy hajt, észrevettem, hogy valahogy nem egyforma a két oldala, az egyik mintha vastagabb, tömörebb lenne a másiknál. Szerszámot fogtam, és türelmesen munkához láttam, kinyitottam, kiemeltem a vékony deszkákat, és azt láttam, hogy a komód oldalt üreges, és színültig van valamivel. Jaj! Megvan az öreg bútor titka, a hőn áhított titok! Kiszedtem hát a deszkát, már azt sem bántam, hogy darabokban jött ki, mert amint megpillantottam, azonnal felismertem az összetéveszthetetlen hengereket! Megpróbáltam kihúzni az egyiket, elég nehezen engedett, az évek alatt elöregedett a papír is, amibe becsomagolták, úgyhogy végül ki is hasadt, és csak úgy ontotta lábam elé a sok aranyat, mint a lezúduló vízesés. Hát ezt rejtette a komód gyomra! Arannyal volt tele! Csak jött elő a sok rolni, egymás után, úgyhogy egy csapásra gazdag, vagyonos ember lett belőlem. És a rejtett, a féltve őrzött titok, amely feleségemtől elválasztott, ezzel csak egyre nőtt, mint dagálykor a tengerár. Már függetleníthettem is magam; a kettős élet okozta mennyei érzés immár örökre biztosítva volt nekem. Attól a pillanattól fogva már nem az lettem, aki voltam azelőtt, legalábbis csak a régi otthonom falai közt maradtam az, mert odaát, az újban, egész lényemben kicserélődtem, amit azelőtt csináltam, annak többé semmi köze nem volt ahhoz, amit utána következett, meg ahhoz sem, amit a hitvesi hajlékban tettem. Fényűzően berendeztem búvóhelyemet, szép nőket, vidám cimborákat csaltam fel, tüzes borokkal, mámorító vérvörös rózsákkal hordtam tele. És szikrányi lelkiismeret-furdalásom se volt, mert nem az az ember követte el ezeket a túlkapásokat, aki annakidején szigorú pontossággal tudomásul vette törvényes társadalmi és családi kötelezettségeit, mintha szert sem tett volna arra az öreg komódra. A komód hívta elő az árnyékból a másik ént, aki addig ott rejtőzködött, aki sose mutatta volna meg magát, ha a szigorú aszszony ki nem utasítja a gyönyörűséges bútordarabot, ahogyan kiutasítaná otthonából a férje ágyasát. Talán ha a hivatalos otthonomban marad a komód, akkor sose fedezem föl a kincset, mint ahogy azt a vidám, élvezetes világot sem, amelybe belecsöppentem. Mindennek ára van, és minden elnyeri jutalmát. Áldottam akkor szeretett hitvesem nehéz természetét, hogy megtagadta tőlem, amiben kedvemet leltem. Áldottam a bölcsességét, hogy megtanította velem, egyszerre nem tudjuk szívünk két vágyának eleget tenni: rend és fantázia, mindenkori béke és időnként tivornya nem fér meg egymás mellett. És valahányszor felemlegeti előttem, hogy mennyire akartam „azt” a komódot, én megcirógatom negyvenes éveit taposó hitvesem szépen kikerekedett orcáját: – Igazad volt, szívem. Az a komód nem fért ide be. A fekete bika A bikaviadalok évkönyveiben szereplő nemesi címet viselő spanyolok közül, akik viadalon szúrókardot vagy vörös posztót tartottak a kezükben, talán Tendería márki az egyetlen, aki élete első viadalán fiatal, képzett bikákkal vállalta a küzdelmet. Öregkorára vesztett hajlékonyságából, délceg alkatából, kicsit meg is siketült, maradt azonban az önérzet, hogy jogosan megjegyezze, mintegy mellesleg: – Amikor én a Dongót elintéztem! Hej, amikor én a posztót elhúztam a Böllér orra előtt! – Az a három-négy jószág, amit a márki leterített, s amelynek feje gondosan kikészítve ott díszelgett hivatali előszobájának falán, szinte díszőrséget állt neki, és irigylésre méltó legendával övezte alakját. Aki bikákról vagy viadorokról többet szeretett volna megtudni, bátran fordulhatott Tenderíához. Természetesen a márki a régieket méltatta, akikkel még annakidején az arénában találkozott, a jelenlegiekről pedig lekezelően nyilatkozott. Szellemes érvekkel bőségesen alátámasztva, és minthogy értékítéleteit érdekes anekdotákkal, részletekkel fűszerezte, mindig lelkes hallgatóságra talált, és a végén meg is tapsolták. Az egyik beszélgetésre nagyon jól emlékszem – majd azt is elmondom, miért –, még ha nem is szó szerint idézve, de a lényegét elmesélem. – Ezek a mai viadorok ugyan kérem, csupa elkényeztetett szépfiú, azért szállnak arénába, hogy fellökjék őket, ész nélkül rohangálnak fel s alá, aztán hanyatt esnek a bika előtt. Még a becenevük is kisfiús, általában az édes mamájuk ragasztja rájuk. Régen a becenév is tartást, keménységet sugallt, manapság meg így a kicsike, úgy a kicsike! Na és az arcuk! Micsoda kisasszonyos arcbőr, és azok a gödröcskék, az a báj! Én, ha lehet, inkább a régieket választom, pedig fekete és ronda mind, akár a pácolt olajbogyó! Hogy melyik volt a kedvencem? Én elismerem, az Öcsi, a Kuszma, a Dunsztosüveg, egytől egyig jó volt a maga nemében, a kedvencem mégis a Bojtár. Tőle tanultam a legtöbbet az elején. Mekkora mester volt az az ember! A Bojtár, mondhatnók, a Rozmaring és a Bordás meg a córdobai kalifátus közötti eltelt időszakot képviselte. Régi vágású spanyol viador volt, az utolsó vérbeli spanyolok egyike, aki ezen a vidéken megfordult. Nagyon jól illet rá Granadából származó beceneve, mert inkább mórnak nézett ki, mint megkeresztelt embernek. Arca kék volt, ahol a borbély megberetválta, mint az égetetlen agyag, energikus, de kifejezéstelen, szenvtelen, mint aki látja ugyan a veszélyt, ám ügyet sem vet rá; mert nem született erre a földre még egy olyan férfi, mint a Bojtár, akinek annyira helyén lett volna a szíve, és nem is hiszem, hogy ezután születni fog. Főleg akkor ismerték el a bátorságát, amikor ölben vitték az orvosi szobába, mert többször is felöklelte a bika, és komoly sérülést szenvedett. Amikor a viadort vetkőztetik, hogy a sebét ellássák, ritka, hogy a díszes ruhájával együtt nem vetkőzi le a bátorságát is, hiszen a természetes életösztön követeli a jussát: a viador arcvonásai eltorzulnak a rémülettől, szorongva tekinget az orvos szájára, szemére. A Bojtár azonban ugyanolyan derűs és friss volt, mint az arénában. Ha fájdalmat érzett, kért egy cigarettát, és azt rágcsálta, aztán nyugton maradt. A mesterségtől elválaszthatatlan erényekből is jócskán kijutott a Bojtárnak: szabad volt és nagylelkű. Ahol ő megjelent, ott más nem fizethetett. Az első uncia (akkor még forgalomban volt ez a mára már mesebelivé lett pénzérme) a Bojtár kezében csillant meg, miután előkapta ezüstkarikákkal díszített, vörös selyemből varrt, tömött bugyellárisából. A Bojtárt csak azzal lehetett kihozni a sodrából, ha szóba hozták előtte – mert kezdett elterjedni az új szokás –, hogy miután a via-dor megcsinálta az üzletet, akár egy gyáros vagy kereskedő, szedje a sátorfáját, mondjon búcsút az arénának. Ezzel az eggyel lehetett kizökkenteni keleties nyugalmából, erre kezdett csak el káromkodni meg átkozódni. Még hogy egy viador kuporgasson a bankban! Jó hogy nem mindjárt kölcsönözzön, uzsorakamatra! Aki tisztességesen megdolgozott azért a néhány rongyos krajcárért, hát költse is el ugyanúgy, csillogtassa meg, ahogyan megszerezte! Szép lenne, mondhatom, a Bojtárt élősködőnek látni! Pfuj! Takarékoskodjon a kanonok – tette hozzá pengeélűen megvető, egyszersmind gyermekien őszinte iróniával a hangjában, miközben a legjobb havannát szívta, amit Madridban árultak, és kidüllesztette robosztus mellkasát a keményített ingmell alatt, mely kikandikált meggypiros bársonyzekéje alól, s amelyen két, borsónyi briliáns ragyogott. – És soha nem fordult meg a fejedben, hogy eddig ugyan megúsztad, de addig jár a korsó a kútra? – kérdezem egyszer a legjobb szándékkal. – Túl forrófejű vagy, Bojtár, mert hisz, végső soron – Uram – kezdte a derék férfi –, nehogy azt higgye, hogy én annyira bátor vagyok, hogy ide nekem az egész világot! Bátor, bátor! Szófia beszéd! Arról van szó csupán, hogy még nem került elém az arénában a fekete bika. Mert ha egyszer elém kerül, akkor nem árt jóban lennem az úristennel! Amíg az meg nem jön, nehogy már az anyám szoknyáján csücsüljek! A többi bika nem az én bikám, és én se vagyok az övék. Aki meglesz nekik. Akkor meg minek reszkessek, mint a hideglelős? Az ember fekete bikája egyszer támad, de akkor úgy, hogy onnan vihetik egyenest a sírgödörbe. Nem vitatkoztam a Bojtárral, hasztalan vitatkoztam volna; tudja jól minden misszionárius, hogy a mohamedán megtagadhatja a hitét, de kikeresztelkedni nem fog soha. Véréből fakadó fatalizmusa magyarázta rettenthetetlen vakmerőségét. Amíg a fekete bika színre nem lép Mit ad isten, a rá következő szombati viadalon – az egyik legjobb volt, amit Sevilla látott –, a két bika közül az egyik, az, amelyik a Bojtárnak jutott, a Bábos, történetesen olyan fekete volt, mint a szurok. A forrongó arénába tűző napsugár fényében a vad fekete jószág háta vérvörös színben csillogott, mint az érett cseresznye. Talán túlfűtött képzeletemre hatottak túl erősen a viador szavai, mindenesetre én úgy láttam, hogy az a bika tényleg alattomos, az első pillanattól fogva; nem a vörös posztóra, hanem a Bojtárra megy. Ahogy elhúzta előtte, ahogy táncoltatta, kétszer-háromszor is megrázta szarva tűhegyes végével a posztót, mint aki a lényeget keresi mögötte; a Bojtár meg, felém nézett, kacsintott egyet, mint aki azt mondja: – Megéri a pénzét! Gyöngyözött a veríték a halántékomon. Körmömet a korlát fájába mélyesztettem. Elszorult a torkom. Már szinte láttam, ahogy a Bojtár megperdül a levegőben, a bika felnyársalja a szarvával, aztán élettelenül zuhan elé a földre. A bika nagyon közelről támadta. Forró lehelete, nyála szinte a viador arcába csapott. Ám a Bojtár meg se rezzent, gyorsan, élénken, magabiztosan mozgott, jobban, mint valaha, az első szúrásra leterítette ellenfelét, a bika csak behajlította a térdét, aztán összerogyott előtte. Hogy én hogy fellélegeztem, miközben tombolt az aréna, a Bojtár meg diadalmasan körbejárt, üdvözölte a közönséget! Csudába minden babonával, rossz előérzettel! Legyőzte a fekete bikát! Ahogy eljött előttem a korlátnál, a Bojtár nem nézett a lába elé, és megbotlott az egyik kimúlt ló tetemében, amelyet még nem vontattak ki az arénából; láttam, hogy tenyerével megtámaszkodott rajta, hogy hamarabb fel tudjon egyenesedni. Csöpögött róla a vér, ahogy felemelte a kezét a szegény páráról, és vagy tíz zsebkendőt felkínáltak neki gyorsan, hogy azzal törölje le a vért, köztük én is a magamét. Akkor észrevette, hogy van egy karcolás a jobb kezén, biztosan a szúráskor ejthette, kérésemre be is kötötte a zsebkendőmmel. Később eltettem azt a zsebkendőt emlékbe. Mert a Bojtár soha többé nem lépett arénába. Vérmérgezést kapott a karbunkulusos lótól. Két óra múltán már félrebeszélt; kiégették ugyan a jobb kezét, de három napra rá Ilyen rettenetes halált! Hát, így végződött Tendería márki meséje. S mivel abban az esztendőben cudar kemény telünk volt, kedvezett a meghűlésnek, az influenzának, a bikaviadalokról szóló történeteknek is vége szakadt: a szegény nemes urat is meglátogatta a fekete bika, amelyik mindig győz. A leszakadt csipkefodor Hivatalos voltam Micaelita Aránguiz és Bernardo de Meneses esküvőjére, de nem tudtam elmenni, s legnagyobb meglepetésemre másnap – a jeles eseménynek este tíz órától kellett volna zajlania a menyasszonyéknál – arról értesültem, hogy a lány az oltár előtt San Juan de Arce püspök kérdésére, hogy elfogadja-e férjéül Bernardót, határozottan és egyértelműen kijelentette, hogy „nem”; és mivel a csodálkozva megismételt kérdésre újból nemleges válasz hangzott el, a vőlegény, miután negyedórán keresztül tűrte, hogy világraszóló nevetség tárgyát képezi abban a helyzetben, kénytelen-kelletlen elvonult, s ezzel egyszersmind a szertartás és az esketés is félbeszakadt. Nem egyedi eset, gyakran olvasunk ilyet az újságban; csakhogy ilyesmi inkább a szerény körülmények közt élő, egyszerű nép körében fordul elő, ahol a társadalmi helyzet nem akadálya az érzelmek és az akarat közvetlen és őszinte megnyilvánulásnak. A Micaelita által előidézett jelenet különlegességét az a közeg adta, amelyben lejátszódott. Szinte láttam magam előtt az eseményeket, de ez sem kárpótolt, amiért nem lehettem személyesen is jelen. Elképzeltem a zsúfolásig megtelt szalont, a válogatott társaságot, a selyembe, bársonyba öltözött hölgyeket, nyakukban drágakőfüzérrel, karjukon a fehér kendővel, hogy majd a szertartatás alatt feltehessék; férfiakat, mellükön csillogó rendjelekkel, vagy katonai érdemkereszttel a frakkjukon; a menyasszony édesanyját, amint gazdagon felcicomázva sürög-forog, csoportról csoportra járt, mindenkivel szót vált, fogadja a jókívánságokat; a két megilletődött húgot – roppant bájos mindkettő, rózsaszínben a nagyobbik, kékben a kisebbik, aki büszkén viseli türkizkarkötőjét, melyet jövendőbeli sógora ajándékozott neki; a püspököt, aki áldását adta volna a frigyre, amint hol komolyan, hol nyájasan mosolyogva megereszt egy-egy udvarias tréfát vagy visszafogott méltatást; a szalon túlsó végében pedig fel-felsejlik a virágokkal díszített kápolna titka a kíváncsi tekintet előtt: fehér rózsák tengere, padlótól a kis kupoláig, ahol művészi elrendezésben fut össze a zöld ágat ölelő, rózsákból és hófehér orgonákból font sugár; az oltáron az előkelő otthont oltalmazó Szűzanya képmása alig látszik a citromfa virágjától, mely egyenesen a citromfák hazájából, Valenciából érkezett, a menyaszszony nagybátyja és keresztapja, a dúsgazdag földbirtokos Aránguiz jóvoltából, aki személyesen nem lehetett jelen, mert már öreg és gyengécske – s a vendégek azt latolgatják, hogy vajon mekkora örökség illeti majd Micaelitát, ami újabb szerencsés kilátás az ifjú párra nézve, mely Valenciában tervezi tölteni a mézesheteket. Férfiak egy csoportjában látom a vőlegényt, kissé idegesen, árnyalatnyit sápadtan, önkéntelenül is a bajuszát rágcsálva, miközben fejét lehajtva válaszolgat a neki szóló, finom humort rejtő és hízelgő megjegyzésekre S végül, akár egy látomás, a belső szobákba nyíló ajtó keretében egyszer csak feltűnik előttem a menyasszony: vonásai alig sejthetők a rengeteg tüll alatt, suhog a ruha selyme miközben elvonul, a hajában pedig, mintha harmatcseppek pettyeznék tele, csillog a menyasszonyi pártán a temérdek ősi kő Lassan kezdetét veszi a szertartás, az ifjú párt bevezeti a két násznagy, a hófehér alak letérdepel a délceg, sudár vőlegény oldalán Előre tömörül a család, helyet keresnek maguknak, ahonnan jól látnak barátok és kíváncsiskodók, majd az egybegyűltek tiszteletteljes, néma csöndjében és figyelmétől övezve a püspök felteszi a kérdést, melyre felhangzik a „nem”, kerek perec, mint egy hirtelen eldördülő puskalövés. És – még mindig a képzeletemben – feltűnik a dúltan forgolódó vőlegény; a hirtelen hévvel meglóduló édesanya, amint a lánya védelmére siet; a kitartóan várakozó püspök, ahogy döbbenten áll; a vendégseregen végigfutó moraj; a másodpercek alatt körbeszaladó kérdés: – Mi történt? Mi van? Rosszul lett a menyasszony? Azt mondta, hogy „nem”? Ez nem lehet Biztos? Micsoda blamázs!... Mindez óriási botrány a társasági életben. Micaelita esetében pedig nemcsak botrány lett, örök rejtély is maradt. Sosem derült ki, mi volt a hirtelen elutasítás valódi oka. Micaelita csupán annyit mondott, hogy meggondolta magát, és szabad ember lévén szíve joga, hogy visszakozzon, az oltár előtt is akár, amíg az „igen” el nem hagyta a száját. A családhoz közelállók törték a fejüket, valószínűtlen feltételezésekre ragadtatták el magukat. A végzetes pillanatig mindenki boldognak, fülig szerelmesnek látta a jegyespárt, ez kétségbevonhatatlan tény; a barátnők, akik percekkel a botrány előtt bementek, hogy a menyasszonyt körbecsodálják, arról számoltak be, hogy örömében szinte nem fért a bőrébe, repesve várta a pillanatot, amiért nem cserélt volna senkivel. Ettől aztán még nagyobb homály övezte a különös rejtélyt, mely jó időre okot adott a pletykára azoknak, akiket bosszantott a titok, és nem átallották kedvezőtlen színben feltűntetni a menyasszonyt magyarázatukban. Három esztendő múltán – mikor már szinte senki sem emlékezett a Micaelita esküvőjén történtekre – egy divatos fürdőhelyen találkoztam vele, ahol az édesanyja éppen kúrát vett. A gyógyfürdőnél kevesebb alkalmas közeg létezik a kapcsolatépítésre, és Aránguiz kisasszony is úgy megnyílt, hogy egyik délután, mikor éppen a templom felé sétáltunk, fölfedte előttem a titkát, és azt állította, hogy nyugodtan tovább is adhatom, mert biztos benne, hogy a magyarázatát senki sem fogja elhinni, annyira egyszerű. – Jelentéktelen apróság volt Annyira, hogy azért nem akartam elmondani; az emberek mindig mélyebb, komolyabb okot szeretnek tulajdonítani az eseményeknek, eszükbe se jut, hogy a sorsunk olykor csekélységeken, apró kis „semmiségeken” múlik Ámde ezek a semmiségek valamit mégiscsak jelentenek, egyesek számára túl sokat is akár. Gondolja el, mi történt; föl sem foghatom, hogy nem tűnt fel senkinek ott a helyszínen, hiszen a dolog mindenki szeme láttára történt; csak nem figyeltek, mert egy szempillantás műve volt az egész. Tudja, a Bernardo de Menesesszel kötendő frigyemben látszólag feltétel nélkül minden biztosítva volt a boldogságomhoz. Ráadásul, bevallom, tetszett is nekem nagyon a vőlegényem, jobban, mint bármely más férfi, akit valaha ismertem és ismerek; azt hiszem, szerelmes is voltam belé. Csak az bántott, hogy nem tudtam kiismerni a jellemét; egyesek ugyan indulatos embernek tartották, de én mindig udvariasnak, előzékenynek, roppant szelídnek láttam, és gyanítottam, így álcázza magát, be akar csapni, takargatja előttem szilaj, goromba természetét. Ezerszer is elátkoztam, hogy a hajadon lány oly alávetett helyzetben van, hogy nem követheti, merre jár vőlegénye, nem mélyedhet el a valóságban, nem kaphat bizalmas, kegyetlenségig őszinte beszámolót – ami az egyetlen bizonyossága lenne, amitől megnyugodhatnék. Többször is próbára tettem Bernardót, és minden próbát kiállt; viselkedése olyan makulátlan volt, hogy félelem nélkül rábízhattam volna a sorsomat, jövőmet. Elérkezett az esküvő napja. Miközben adták rám a fehér ruhát, természetes megilletődöttségem ellenére ismét elidőzött tekintetem a díszéül szolgáló pazar csipkefodron, melyet a vőlegényem ajándékozott. Családi örökség volt az a régi, eredeti alençoni csipke, rőfnyi széles fodor – valóságos csoda –, gyönyörű mintázat, teljes épségben, méltó lett volna rá, hogy múzeumban kiállítsák. Bernardo nem győzte hangsúlyozni, micsoda érték, mikor nekem ajándékozta; ki is hozott vele a sodromból, mert bármennyit érhetett is a csipke, jövendőbelim nyilván úgy érezte, hogy nekem akkor is kevés. Abban az ünnepélyes pillanatban, amikor megpillantottam a sűrűszövésű selyematlasz ruhámon, úgy tűnt, ez a finom kézimunka lesz az én szerencsém záloga, ez a vékonyka, ám mégoly időtálló csipke tartja majd össze két ember szívét. Valami hasonlón merengtem, amikor elindultam a szalon felé, melynek ajtajában a vőlegényem várt. Sietve szaladtam volna hozzá, hogy túlcsorduló szeretetemmel üdvözöljem, mielőtt testben és lélekben is az övé leszek, ám a csipkefodor elakadt közben az ajtó sarokvasában, de oly szerencsétlenül, hogy amint ki akartam szabadítani, a repedő anyag jellegzetes hangját hallottam, és csak azt láttam, hogy alul a ruhámon lelóg a gyönyörű csipke egy darabja. Csakhogy ekkor mást is láttam: Bernardo arcát, amint megrándul és eleven dühtől torzul el; szikrázó szembogarát, szemrehányásra vagy átkozódásra nyíló ajkát Nem maradt rá ideje, mert hirtelen köréje sereglettek a vendégek; ám arra a röpke pillanatra fellibbent a függöny, és feltárult mögötte a lélek a maga pőreségében. Valószínűleg elsápadtam, de szerencsére a fátyol takarta az arcomat. Bensőmben valami megpattant, darabokra tört, és az ujjongást, amivel átléptem a szalon küszöbét, mélységes iszony váltotta fel. Bernardo ettől fogva mindig azzal a haragos, ádáz, megvető arckifejezéssel jelenik majd meg előttem, amit épp az imént fedeztem föl rajta, ez a meggyőződés lett úrrá rajtam, és ezzel együtt még más is megjelent előttem: hogy egy ilyen férfinak nem tudom és nem is akarom odaadni magam, sem most, sem máskor az életben És mégis odamentem az oltár elé, letérdeltem, hallottam a püspök buzdító szavait Ám amikor feltették a kérdést, rémisztően hirtelen tört ki belőlem az igazság Úgy szakadt ki belőlem az a „nem”, hogy előre nem is határoztam el: saját magamnak mondtam hogy mindenki hallja! – És miért nem árulta el, mi volt a valódi oka, mikor anynyi mindent összebeszéltek utána? – Mondom, azért, mert annyira egyszerű Föl se fogták volna. Jobbnak láttam, ha azt hiszik, olyan oka volt, amit az emberek elég komolynak hisznek     Pávai Patak Márta fordításai