A férfi, akit mindenki csak Carlos néven ismert, tudta, hogy a jeges tenger, amelyet lát, halványuló álomkép csupán, és azt is tudta - mert az egyik belső hangja emlékeztette rá --, hogy nem árt, ha fölkel a pamlagról, ahol fekszik, mert hamarosan le kell mennie a szálloda nagytermébe futballmérkőzést nézni, hiszen ma este, 1982. június huszonnyolcadikán Belgium ellen játszik Lengyelország. De roppant csábítónak találta az álombeli tengert agyának az a fele, amelyik ügyet sem vetve a figyelmeztető belső hangra azt súgta neki, hogy ne nyissa ki a szemét, ne mozduljon, ne ébredjen föl egészen; élvezze a zuhanás kellemes érzését, mely szép lassan elhatalmasodik rajta, sziklává változtatja, s immár sziklaként belecsapódik a jégrétegbe, aztán elmerül a vízben. Végül mégsem érezhette a tenger érintését. Pedig közel járt, igen, olyannyira közel, hogy a párába burkolózó halakat is megpillantotta, amint ott úszkálnak a repedezett jégtáblák között; ám rögtön utána változott az álomkép, a sziklából hatalmas denevér lett, és a tenger fölött keringett, mely hófehér fennsíknak tetszett onnan a magasból.
Carlos kényelmesen elnyúlt a pamlagon, háttal az ablaknak, melyen még mindig besütött a nap. Nem akart fölébredni, szerette volna visszatartani az álomképeket, hadd lehessen egy röpke időre az a hatalmas denevér; egy pillanatra szerette volna megtapasztalni a súlytalanságot, érezni, hogy nem azonos önmagával. A hófehér fennsík távoli pontján felcsendülő muzsika hallatán még inkább erre vágyott, még kellemesebb érzéssel töltötték el az önmagukban is kellemes álomképek.
Nem teljesült a vágya. A muzsikát elnyomta a kérdés, melyet egy női hang tett föl a Ruiz Arregui nevezetű őslénytankutatónak; a baszk név hallatán Carlos kinyitotta a szemét - mióta Barcelonában élt, a baszk nevekre mindig fölkapta a fejét -, és visszatért a valóságba. Egy tizenhat colos televíziót látott maga előtt, a képernyőn pedig egy szemüveges fiatalember - az őslénytankutató - válaszolt a műsorvezető hölgy kérdéseire.
"Természetesen nem. Tudja, egyszerűen kizárt, hogy a baszk partvidéken pterodaktilák élhettek volna. Ám ha éltek is netán, repülni akkor sem tudhattak, hiszen ezek az őskori gyíkok a mostaniakhoz hasonlóan poikiloterm állatok, vagyis nem képesek szabályozni a testhőmérsékletüket. Hogy ez mit jelent? Azt jelenti, hogy megdermedtek volna a jégben, és semmiképpen nem tudtak volna repülni."
"Való igaz - helyeselt mosolyogva a műsorvezető. - Nem élhettek pterodaktilák abban a korszakban, amelyről ma beszélgetünk, mivel ezek a gyíkok sokmillió évvel korábban kihaltak. Esetükben egyébként sem szerencsés az általam használt denevér elnevezés, hiszen hüllőkről beszélünk. Úgyhogy a képernyő előtt ülő kedves barátaink se feledjék, a pterodaktilák hüllők, gyíkféle állatok, és réges-régen kipusztultak, jóval azelőtt, hogy az ember barlanglakóvá lett."
Egy kulturális ismeretterjesztő műsor ment a tévében, de sem a műsorvezető, sem az őslénytankutató nem tudta gördülékennyé varázsolni a beszélgetést. Mikor Carlos rádöbbent, hogy ilyen közönséges forrásból fakad az álma, csüggedten az órájára pillantott. Még volt fél órája kilencig; fél óra, aztán kezdődik a mérkőzés, melyen Boniek, Lato és társai a belgák ellen játszanak. A másik csatorna közvetíti.
Jelen pillanatban Boniek a nemzetközi labdarúgás egyik klasszisa - olvasta Carlos a szőnyegen heverő sportújságban. Rendkívül nagyra tartják, mérhetetlen presztízsnek örvend, és -- amint azt Barcelonában is megfigyelhettük - szinte istenként imádják. Csapattársai is tisztelettel övezik, hiszen Lengyelországban senki sem felejti el, mekkora gesztust tett Mlynarczyknak, amikor a kapus részegen jelent meg a varsói repülőtéren. A szövetség vezetői meg akarták akadályozni Mlynarczyk kiutazását, Boniek erre megfenyegette őket, hogy akkor ő sem száll fel a gépre. Ezzel el is volt intézve a kérdés.
Carlos pillantása a hírlapra tévedt, amely szintén lent hevert a szőnyegen. Aggasztó a palesztinok helyzete Bejrútban. Az ETA cáfolja, hogy ők helyezték volna el a bombát, amely súlyosan megsebesített egy kisfiút - olvasta. Ez volt a két legfontosabb hír.
Bár az igazán meleg nyári napok még várattak magukra, a szobában mégis több mint huszonöt fok volt. Carlos föl sem állt, csak a pamlagról átnyúlva kinyitotta az ablakot. Addig helyezkedett, amíg a friss esti szellő cirógatását nem érezte az arcán, utána megint teljesen mozdulatlan maradt, mint akinek fáj a feje, és moccanni se mer: nem akart gondolkodni, nem akarta, hogy az álomképek hatását szertefoszlassák az újság szalagcímei láttán alakot öltő újabb képek. Úgyhogy inkább becsukta a szemét, és az ablakon túlról beszűrődő zsongásra figyelt: a szabályosan ismétlődő, fémes hangra, a rovarzümmögésre, mely mintha örök időktől fogva, örök időkig változatlanul szólt volna. Szerette, hogy ott vannak a rovarok, ahogyan azt is, mikor a szakács két fia előhozza néha a Montesa vagy a Derby motort, és fordulnak egyet a szálloda körül, ám eszükbe se jut hangtompítót szerelni a kipufogóra. Minden monoton zaj megnyugtatta. Mi több, el is tudott aludni rajta. De azon a napon nem tehette, nem engedhetett az álom csábításának. Össze kellett szednie magát, és lemenni a szálloda nagytermébe, hiszen megígérte a társainak meg a szálloda alkalmazottainak, hogy együtt nézik a mérkőzést.
Carlos a nemrég ébredő szenvtelenségével hagyta, hogy magával ragadja a rovarzümmögés. Igen, az állandó ismétlődés kellemesen, mi több, jótékonyan hat az életre; nemcsak a testre, a gyomor meg a belek működésére, hanem a lelki életre is. Aki képes adott időben adott dolgokat tenni, akinek megadatik a szerencse, hogy hónapokat, éveket tölthet félelem nélkül, annak elfogadható az élete. Igen, a rendszerességben áll a titok. A bátyja is mindig azt mondta, a rendszeresség segít kievickélni a nehéz helyzetből, mert olyan, mint amikor homokot szórnak a jégen csúszkáló autó kereke alá.
"Nem hinném, hogy Kropotky sokra menne vele. Ha nem tévedek, éppen idegszanatóriumban van" - hallotta ekkor a belső hangot. Carlos bosszúsan elhúzta a száját: hozzászokott ugyan, hogy hangokat hall, hiszen a börtönévek óta alkalmazta a módszert, hogy önmagával beszélget, most azonban nem tudta eldönteni, ki szólhatott hozzá az imént. Nem úgy beszélt, mint a benne élő többiek, a múltbeli ismerők, akik mindig úgy jelentek meg, akár a színészek a színpadon: nem csak a hangjukkal, hanem arcot, testet öltve. Időnként határozottan úgy érezte, patkányszerű állat él a bensőjében, és az az egyetlen célja, hogy őt halálra kínozza.
Carlos fölkelt, odalépett az ablakhoz, és igyekezett elhessegetni magától a bátyjára vonatkozó megjegyzést, melyet a Patkány hangján hallott. Odakint minden jel a közelgő éjszakára utalt: a szállodát övező lámpaoszlopok már pislákolva követték egymást a sorban, az egyik körül picike denevér röpködött, teljesen más, mint az álombéli társa; kissé odébb már sűrűsödött a sötétség, mint az üveg fenekén lerakódó üledék; a domb tövében az olajfák és a mandulafák lassan alakjukat vesztették, és belevegyültek a környék legnagyobb részét uraló bozótosba; még messzebb - a szállodától úgy háromszáz méterre, a Barcelona felé vezető országúton - a benzinkút foszforeszkáló fényei már piros-kék színben villogtak; az összes fény hátterében álló Montserrat pedig már nem is hegynek, hanem hatalmas szürke falnak tetszett. Igen, esteledett, ahogy mindennap, szabályosan, a megszokott ütemben. Egy órán belül, mikor egészen besötétedik, a hegy is láthatatlanná válik majd, a templomot is megvilágítják a faluban, amelyhez a szálloda és az összes környékbeli lakóövezet tartozik. Utána a rovarokon lesz majd a sor, ők térnek nyugovóra, később a forgalom is ritkul, végül teljesen megszűnik. Akkor lesz teljes a csönd, és csak a benzinkút piros-kék fényei maradnak mozgásban másnap reggelig, egyedül azok jelzik majd, hogy az élet nem áll meg, és valaki őrködik felette.
Carlos visszaült a pamlagra, és lassan belebújt az edzőcipőjébe. Az imént önkéntes száműzetésének színtere tárult elé az ablakból: hegyek, házak, utak, melyek nemigen hasonlítottak azokhoz a hegyekhez, házakhoz, utakhoz, amelyeket igazán szeretett; azonban mégis rendezettség sugárzott belőlük, és ez sokat segített neki, elcsitította a lelke mélyén tanyázó Patkányt, amely halálra kínozta. Nem tudta, mit tartogat még számára a jövő, de bármi legyen is az, gondolta, a legrosszabb talán, akkor sem szabad majd ezt a vidéket kárhoztatni érte.
"Szerintem igen. Az Altamira és a Lascaux mellett kevés olyan értékes barlang létezik, mint az Ekain. Részint kiváló festmények maradtak fenn benne, másrészt pedig lelőhelynek is rendkívül gazdag. Az Ekain-barlangban szép számban találtak paleolit- és neolit-leletet egyaránt."
A televízió képernyőjén most egy térképet mutattak, melyen a Vizcaya-öböl és környéke látszott. A tengerpart közelében egy piros pont jelezte a barlang helyét. Néhány pillanat múlva a térkép eltűnt, és a piros pont esőáztatta, mohával borított sziklává változott.
Carlos a képernyőre meredt. Lassan kinyílt a képsík, és a szikla után megjelent a bükkös, majd a zöldellő hegység csúcsa. A látóhatáron felbukkanó többi hegycsúcs mögött - melyek már nem zöldek, hanem kékek voltak -, fölsejlett a tenger csillogó szalagja. A kamera az általa legjobban szeretett hegyek, utak és házak felett körözött, akárcsak az álombéli denevér. Arról-felől a hegyek, arról-felől a völgyek. Minden erőfeszítés nélkül hozzágondolta a szöveget a népdalhoz, amely zenekari feldolgozásban szólalt meg a képek alatt: Arról-felől a hegyek, arról-felől a völgyek, fehér házak, források és folyók. A hendaye-i határon állva tágra nyitom szemem. Ó, Baszkföld...
Carlos a szálloda egyik belső számát, a tizenhetest tárcsázta. Letette a kagylót, és másodszor is tárcsázott.
-- Nézitek a tévét? - kérdezte, amint beleszóltak a telefonba. - Kapcsoljatok át az egyesre, a szülőföldünket mutatják, Zarauz partvidékének környékét. Több mint két hete távol vagytok. Bizonyára honvágyatok lehet.
Carlos már több mint egy esztendeje nem járt azon a vidéken, amelyet a tévében mutattak, de a honvágyra vonatkozó megjegyzését csak viccnek szánta. A vonal túlsó végén azonban nem értette, vagy nem akarta viccnek érteni a lány. 
-- Jól van, mindjárt átkapcsolunk. De leginkább a rendes ételt hiányoljuk. Már a fülünkön jön ki a konzerv - mondta. Hangja bosszúsan csengett.
-- Nincs tökéletes boldogság - jegyezte meg Carlos, mielőtt letette volna. Aztán újból a képernyőre meredt.
A képbejátszások alatt az őslénytankutató azt fejtegette, milyenek lehettek az emberek, akik negyvenezer évvel ezelőtt a barlang környékén éltek. Szerinte érdekes szokásaik voltak, a legmeghökkentőbb talán, hogy gyűjtöttek ugyan kagylót, csigát, de nem az ehető fajtát, hanem a szép, színes héjúakat kedvelték, hiszen csak ékszernek használták: például a Nassa reticulata csigát. Persze, azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a tenger akkor sokkal messzebb, legalább húsz kilométerrel kijjebb húzódott, mint a huszadik században, és a Vizcaya-öböl hőmérséklete korántsem volt ilyen kellemes, mint ezen a mostani nyáron, hanem legalább mínusz negyven fok lehetett a környéken. Ennek ismeretében vajon nem megdöbbentő, hogy a negyvenezer évvel ezelőtt élt asszonyok és férfiak ekkora gondot fordítottak a külsejükre? Vajon nem figyelemreméltó, hogy fáradságot nem kímélve, ezer veszéllyel dacolva dolgoztak azért, hogy csigaházból készült láncot viselhessenek a nyakukban?
Mikor az őslénykutató befejezte a mondatát, eltűntek a barlangot övező zöld meg kék hegyek, a barlangfestményeken ábrázolt lovak és bölények. A képernyőn csak a műsorvezető feszült arca látszott. Az őslénytankutató ugyanis kissé bő lére eresztette mondanivalóját, neki pedig pillanatokon belül véget kellett vetnie a műsornak.
"Egyszóval megállapíthatjuk, hogy éppen olyan kifinomult ízlésűek, rátartiak voltak, mint mi - jegyezte meg. - Lassan lejár a műsoridőnk, úgyhogy befejezésül gyorsan megmutatjuk a térképen, hogy az északi partvidéken hol található még barlangfestmény. Ha a kedves nézők idén szeretnék kulturális programmal gazdagítani a nyaralást, akkor okvetlenül látogassanak el oda. Bár az igazat megvallva a Baszkföldre utazni manapság korántsem..."
"Korántsem egyszerű vállalkozás - segítette ki a műsorvezetőt az őslénytankutató. - Az utóbbi időben megszaporodtak a merényletek, és ez nem igazán kedvez az általunk javasolt országjárásnak."
"Azért senkit sem szeretnénk elriasztani, nehogy olyanok malmára hajtsuk a vizet, akik egyetlen kifejezőeszközt ismernek csupán: a bombát meg a géppisztolyt" - tette hozzá a műsorvezető. 
Carlos behunyta a szemét, és próbálta elképzelni, milyenek lehettek a negyvenezer évvel ezelőtt élt férfiak és nők, akik szinte anyaszült meztelenül jártak, mégis volt rá igényük, hogy képeket fessenek a barlang falára, vagy a Nassa reticulata csiga házából nyakláncot fűzzenek maguknak; kellemesnek találta a képet, csakúgy, mint az álombéli jeges tengert, ráadásul érezte, hogy a történet egyáltalán nem elcsépelt, mi több, fontos tanítást rejt, amit talán neki sem ártana minél előbb elsajátítani. Ám a képernyőn megjelenő településnevek - Biarritz, Zarauz, Guernica, Bilbao - ismét fölébresztették benne a Patkányt, emlékezete akarata ellenére is kellemetlen, gyötrő képeket idézett fel a múltjából. Zarauz főterét látta maga előtt, középen a zenepavilont, aztán egy kacskaringós utcát, melyben a mozi épülete áll. Odabent, a moziban, még élesebb képeket csalt elő a Patkány, és Carlos szelleme - az asztrálteste, ahogy a bátyja, Kropotky mondaná - utazott tovább, előbb a vetítőterembe, onnan pedig a vetítőterem alatti ablaktalan helyiségbe - a falubörtönbe. A börtönpriccsen ülő gyáros, akit ő rabolt el, mintha azt kérdezte volna tőle a pillantásával: Most mi lesz velem? Most mit akartok csinálni velem?
Megcsörrent a telefon, Carlos nyúlt érte, hogy fölvegye. De elmélázott, mielőtt megtette volna, hiszen a szelleme - az asztrálteste - repült tovább, és a múlt képeivel ostromolta: előbb Biarritz felé szállt, ahol Carlos huszonhárom évesen látta önmagát, amint a Daguerre mozi székében ülve pornófilmet néz akkori legjobb barátjával, Sabinóval; aztán Guernica felé repült, ahol megint önmagát látta, ám ezúttal kamaszként, a bátyját hallgatván, aki a dobogón állva beszél a téren egybegyűlt tömeghez. Kropotky a tőle megszokott magabiztossággal és hévvel szavalta a régi angol verset - Carlos szégyenkezett is miatta --, amely a Baszk Haza Napjára rendezett nagygyűlést zárta: "Guernica tölgyfája! Hogyan zöldellsz te a hervadás korában? Mily örömet, mily reményt küld néked a nap sugára, óceán szele, hajnal harmatja, április gyönge zápora?..." Kropotky egyre tüzesebben szavalt, ő meg egyre jobban szégyellte magát.
Végül sikerült elhessegetnie a képeket, melyeket a Patkány csalt elő benne, és a füléhez emelte a telefonkagylót. Először Ugarte köhögését hallotta, utána a futballról vitatkozó emberek hangját. A hívás a szálloda nagyterméből érkezett.
-- Mi az örrdögérrt nem jön le Carrlos a mérrkőzést nézni? Parrdon, elárrulná az én drrágalátos tárrsam, miérrt nem képes lemerrészkedni közénk? - kérdezte Ugarte. Nem szokott komédiázni, csak éppen hosszú évek óta képtelen volt normális hangnemben megszólalni. Többnyire harsogva beszélt, erősen megnyomvott két-három szót minden mondatában, főleg mikor valakit utánozott.
A vonal túlsó végén a nagyteremben vitatkozókat is elnyomta a sportműsort közvetítő riporter hangja, aki arról tájékoztatta a nézőket, hogy Pfaff, a belga csapat kezdő kapusa megsérült az egyik edzésen, és valószínűleg nem játszhat a mérkőzésen. Carlos ránézett az órájára. Még húsz perc volt hátra a lengyel-belga találkozó kezdetéig.
-- Máris megyek. Csak fölveszem a cipőmet - mondta, és közben a tévét is kikapcsolta.
Kellemes színészorgánuma volt, ámde nem azért dolgoztak rajta annyit, hogy a legapróbb hangulat- vagy lelkiállapot-változást is képes legyen kifejezni, épp ellenkezőleg, hogy semmit ne áruljon el, se félelmet, se kételyt, se aggodalmat. Számos egyéb vonása mellett a hanghordozása is -- melyből semmi sem derült ki, nyugodt, kiegyensúlyozott személyiségre vallott - a fegyveres csoport aktivistájaként eltöltött időkből maradt meg.
-- Csak gyorrsan gyerre le közénk. Éljen a szolidarritás. Rrégesrrég itt van munkaadó, munkavállaló, Lengyelorrszág válogatottjárra várrunk. Merrt mi nekik szurrkolunk. A rrendőrröket is beleérrtve. A spanyol rrendőrrök is azérrt vannak idebent, hogy szurrkoljanak a lengyeleknek - magyarázott tovább Ugarte. Nyilvánvaló volt, hogy az alkohol az átlagosnál kissé nagyobb töménységben kering az ereiben. Az is nyilvánvaló volt, hogy kiválasztottja ezúttal Danuta Wyca, a lengyel tolmácsnő, akit Barcelonából hozott a csapat, őt utánozta. 
-- Mindjárt lemegyek - mondta Carlos, mielőtt letette a kagylót. Aztán odalépett az ablakhoz, és kitárta.
A hőmérséklet még mindig huszonöt fok körül lehetett, a bozótosban meg a mandulásban és az olajfaligetekben hemzsegő rovarok a tőlük megszokott nesszel zümmögtek. Azonban nem volt minden a helyén. Ugarte utoljára tett megjegyzése hallatán sejteni vélte, hogy a Lato, Boniek és a lengyel válogatott többi játékosának biztonságáért felelő összes rendőr most nem a helyén áll, hanem odabent ücsörög a szállodában, vagy valahol másutt, ahol jó televíziókészüléket talál. Az ablakon kinézve legalábbis ez a benyomása támadt. Egyetlen rendőr sem posztolt a szálloda főbejáratánál, sem az épület homlokzata felőli parkolóban, vagy a főútra kivezető országút mentén. Carlos visszament a telefonhoz, és ugyanazt tette, mint amit öt perccel azelőtt: tárcsázta a tizenhetes számot, letette, majd újból tárcsázott. 
-- Támadt egy ötletem. Bizonyára jól esne már nektek egy tisztességes vacsora. Most éppenséggel tudnék vinni - mondta. A sietség ellenére is nyugalom sugárzott a hangjából.
-- Ha nem gond, akkor jöhet. Az előbb is mondtam, eléggé unom már a konzervet - felelte a női hang a vonal túlsó végén. - A barátom itt áll mellettem, ő is helyesel. Majd megveszik, annyira enne már valami rendes főtt ételt.
-- Akkor nemsokára viszek roston sültet, meg amit még találok a konyhában. Fél órán belül ott leszek.
Montserrat hegye szinte már nem is látszott az ablakból, és a lakóövezetek fényei, a Barcelonába vezető országúton közlekedő autók fényszórói fölött az egész környék legbiztosabb tájékozódási pontját a megvilágított templom jelentette. Ha létezne az álombéli denevér - gondolta az eget kémlelve Carlos --, és ha vaktában repkedne az égen, akkor bizonyára a felé a pont felé tartana, és a falu egyik háztetőjére telepedne. Carlos sóhajtva becsukta az ablakot. Összességében nem észlelt különösebb mozgást. Mikor a világbajnokság mérkőzéseit közvetítette a televízió, a forgalom is alábbhagyott, s szinte vakítóan villogtak a benzinkút piros-kék fényei. A környék egyetlen denevérje pedig szemlátomást nem tudott a szálloda előtti téren álló lámpaoszlopoknál messzebbre repülni.
Hallotta, hogy valaki épp abban a pillanatban nyitja az ajtót, amikor mélázásából felocsúdva indulna lefelé, a konyhába, aztán a következő pillanatban már ott is termett előtte Pascal, Ugarte ötéves kisfia, mögötte pedig Guiomar, Carlos barátja, akivel közösen használták a lakosztályt. A fiúcska nevetve Carlos felé rúgta a labdát, melyet a hóna alatt hozott. Az egyik lámpát találta el.
-- Na, hogy döntöttél, Pascal? D'Artagnan leszel, vagy inkább Boniek? - kérdezte tőle Carlos.
De a kisfiú csak nevetett, kissé hisztérikusan, aztán újabb lövésre szánta el magát. A labda először a pamlag melletti újságtartónak pattant neki, utána a szőnyeg közepén álló kisasztalnak. 
-- Tizenegyes! - kiáltotta a kisfiú.
-- Válaszolj, Pascal! Válaszolj arra, amit Carlos kérdezett - szólt közbe Guiomar a nappalit a folyosótól elválasztó rácsos spanyolfal mögül. A férfi majd két méter magas volt, a spanyolfal a szemüvegéig ért.
-- Igen, hadd halljam! Ki leszel? D'Artagnan vagy Boniek? - ismételte el a kérdést Carlos. Ám a kisfiút annyira lázba hozta, hogy végre sikerült bejutnia a két férfi lakosztályába, akit a nagybátyjának tekintett, hogy nem tudta abbahagyni a nevetést.
-- Halljuk, Pascal - nógatta Guiomar, miközben a spanyolfal mögül előlépve rágyújtott egy cigarettára. - Én részben D'Artagnan vagyok, ezért hordok kardot az övemen, de részben Bonieket is képviselem, meg a lengyel válogatott többi tagját is, ezért nem tűrhetem, hogy ti ilyen nyugodtan álljatok itt, amikor ők mindjárt kezdik a nagy csatát.
-- Tudom, hogy nemsokára kezdődik a mérkőzés, de most nem tudok lemenni. Majd később - felelte Carlos, és fölkapta a szőnyegről a labdát, mert Pascal megint lövéshez készülődött. 
-- Hogyhogy nem tudsz lejönni? Mi van? - kérdezte hangnemet váltva Guiomar. Pillantása meglepetést árult el a szemüvege mögött. 
-- Mi lenne? Semmi.
-- Nem értem - igazgatta a szemüvegét Guiomar lesütött tekintettel. - Lehet, hogy hülyeség, de szerintem valahogy éreztetni kellene, hogy a lengyel válogatott a mi szállodánkban lakik, egy füst alatt rendeznénk egy kis bulit. Már mindenki odalent van, várják a mérkőzést, az asztalokon szendvics, sör. Csak te hiányzol. Ne különcködj már! Végtére is te vagy a legnagyobb focirajongó a házban! 
-- Ne vedd rossz néven. Tudom, hogy te szervezted a bulit, elég sok idődbe telt, mire sikerült összehoznod, de mondtam, most nem tudok lemenni. Meg kell etetnem a kutyákat.
-- A kutyák, gondolom, később is ráérnek vacsorázni.
-- Nemcsak erről van szó. A műhelybe is be kell néznem. A kutyák ráérnek, de a kenyértészta nem. Idejében kell átdagasztani, nem akkor, amikor az embernek kedve szottyan rá.
-- Hát én ezt nem hiszem el! Elég régóta ismerlek, úgyhogy nem hiszem el. Azt hittem, a titkolózások ideje rég lejárt. Tényleg, Carlos!
-- Ne vedd zokon, Foxi - felelte Carlos. A Foxi Guiomar egyik fedőneve volt, még politikai aktivista korukból, a foxterrier nevéből származott. A kutyafajtához hasonlóan Guiomar is a fáradhatatlanságáról volt híres. Ha nem kap meggyőző választ, akár napokig, hetekig is képes Carlos viselkedésén töprengeni.
-- Majd szólsz. Mi a helyünkön vagyunk - jegyezte meg sóhajtva Guiomar. Arckifejezése más időszakot, más körülményeket idézett, és Carlos kimért viselkedése miatt rosszallásról árulkodott.
-- Tényleg nincs semmi titkolnivalóm. Csak szeretnék járni egyet, mielőtt lemegyek, és elkezdek beszélgetni Ugartéval meg a többiekkel. Mindenkinek megvan a maga hibája, Foxi. Ki makacs, ki bulizós, ki meg egy kissé társaságkerülő fajta.
-- A labdám! - nyúlt érte Pascal. De Carlos nem adta vissza neki.
-- Pedig titkolsz valamit. Megjegyzem, én is. Ha nem tudnád, nekem is van egy titkom - jegyezte meg Guiomar, miközben elvette tőle a labdát, és odaadta a kisfiúnak. Megint kiült a mosoly az arcára.
-- Írva vagyon. A másik szemében a szálkát is észrevesszük, a magunkéban még a gerendát sem - felelte Carlos viccelődve. Arra gondolt, hogy Guiomar Kubába készül, mert már jó ideje arról beszél, hogy szívesen eltöltene ott egy kis időt.
-- Egész más a te helyzeted, mint az enyém. Én szeretném elmondani, mi van velem, csak nem tehetem. Talán holnap vagy holnapután igen, de ma még nem. Te viszont nem akarsz elmondani semmit.
-- Tudod, hogy mindig ilyen voltam. Azelőtt sem kötöttem az orrodra a nőügyeimet - jegyezte meg a kisfiúra pillantva Carlos. Pascal már pityergett, és a derékszíjánál fogva rángatta Guiomart az ajtó felé.
-- Tudom, Pascal, mindjárt kezdődik a mérkőzés. Máris indulunk - simogatta meg a kisfiú fejét Guiomar. Aztán merőn Carlosra nézett. - Mi van? - kérdezte súgva, nehogy a kisfiú meghallja. - Egyszerre kettővel is jársz? Csak azért mondom, mert María Teresa odalent van a nagyteremben.
-- Biztos, hogy ő kínálgat szendviccsel boldog-boldogtalant. Részben ez a baj. María Teresa két pincérnő helyett is dolgozik, szinte alig látom. Jut eszembe, kifizetik egyáltalán a túlóráit? Nem szeretném, ha...
-- Kérdezd meg Ugartétól, Carlos. Én csak a beszerzéshez értek - szakította félbe Guiomar, mert nem akart arrafelé menni, amerre Carlos terelte. Aztán újból suttogóra fogta: -- Ki az új barátnőd? Beatriz? La nostra bellissima Beatriu?
Beatriz fél éve dolgozott a szálloda recepcióján. Nagyon csinos nő volt. Guiomar iménti kifejezése, hogy "Beatriz, a gyönyörű Beatriz", egy operettből származott, amely igen népszerű volt Barcelonában öt esztendővel azelőtt, akkoriban, amikor átvették a szállodát.
-- Lehetséges - vágta rá Carlos.
"Remek, gratulálok, Carlos - hallotta ott belül. A Patkány addig nem nyugodott, amíg valamilyen megjegyzést nem fűzhetett a beszélgetéshez. - Egyre ügyesebben vágod át a környezetedben élőket, aggodalomra semmi ok. Guiomar még csak nem is sejti, mi az igazság. És jobb, ha ez így is marad, mert ha megtudja, mi folyik a szállodában, az nagyon érzékenyen fogja érinteni. Abban a hitben él, hogy nagyon jó barátok vagytok, teljes a bizalom köztetek." "Nyugodj meg, Carlos - hallotta utána. A tudata most Sabino alakján keresztül beszélt hozzá. A Biarritz-ban eltöltött idők óta, de főleg mióta Bilbaóban a nyílt utcán meghalt, Sabino lett a jobbik hangja, egyedül neki sikerült szembeszállnia a Patkánnyal. - Ez az egyetlen dolog, amit a mostani helyzetedben tehetsz, és nagyon jól csinálod. Guiomar hálás lesz majd érte, hogy nem mondtál el neki semmit. Ez az egyetlen módja, hogy kimaradjon ebből az egészből."
-- Na, mindegy, majd elmeséled - szólalt meg némi hallgatás után Guiomar. - Gyere, Pascal - tette a kisfiú vállára a kezét, és az ajtó felé terelte. - Siessünk, oda kell érnünk a kezdésre, mert aki nem az elejétől nézi a mérkőzést, az nem is vérbeli szurkoló, mi pedig azok vagyunk. Ugye, Pascal? Te is vérbeli szurkoló szeretnél lenni, ugye?
A kisfiú hangosan azt kiáltotta, hogy igen, majd eltűnt a labda nyomában, mert már el is rúgta a lépcső felé.
A szálloda kiváló elrendezésű, fehérre festett épület volt. A négyszög alakú, hatvanszobás főszárny egyik végéhez toronyszerű mellékszárny csatlakozott, ebben volt a szálloda társtulajdonosainak lakosztálya, az étterem és a többi kiszolgáló helyiség. Carlos megvárta, amíg Pascal labdájának hangja végleg elenyészik a lépcsőházban, aztán a mellékszárny földszintjére indult - a harmadikon, a legfelső szinten lakott Guiomarral --, és az étterem meg a konyha felé tartott. A konyha a lépcsőtől jobbra, a recepciós részleggel ellenkező irányba esett, meg a nagyteremmel is, ahol abban a pillanatban vette kezdetét az ünneplés.
A konyhában senki sem tartózkodott, Doro - a szálloda szakácsa - viszont már a munka oroszlánrészét elvégezte: saláta és tengergyümölcse lesz az előétel a lengyel játékosok vacsorájánál, a tányérok már ott sorakoztak az egyik polcon, és ránézésre inkább dekorációnak tetszettek, mintha valamely kápolnában szolgálnának pazar díszítésül a szertartáshoz. Carlos villámgyorsan fölszította a faszénparazsat a konyha egyik sarkát betöltő sütőrostély alatt, és ráhelyezett a rácsra két jókora szelet húst; utána átvizsgálta a fazekak és a hűtőszekrény tartalmát, majd összeállított egy hasonló előételes tálat, mint Doro a játékosoknak. Már befejezte, amikor üvöltés harsant a mellékszárny és a teljes szállodai földszint csöndjében, s egész a konyháig elhallatszott: Góóól! Góóól! Góóól! A tévériporter többször is elismételte, a nagyteremben ülők meg vele együtt kiabálták - élükön Pascallal. Semmi kétség, Boniek, Lato és a többiek máris gyűjtik a jó pontot az esti bankettre. Carlos a legszívesebben szaladt volna, hogy megnézze a gólt az ismétlésben, de leküzdötte magában a vágyat, visszalépett a rostélyhoz, és inkább megfordította a húst. Minél előbb vége a vacsora hadműveletnek, annál jobb.
Éppen alufóliával takarta be a két tálcát, amikor érezte, hogy valaki figyeli. Nuria volt, a testes fiatal nő, aki a Montserrat lábánál fekvő faluból járt a konyhára dolgozni, mert nemrég fölvette Ugarte - mondván, hogy a férje munkanélküli. Carlosnak nem tetszett a dolog.
-- Nem tudom, mit képzel maga! - szólalt meg Nuria, az étterembe nyíló ajtóban lecövekelve. - Ekkora szegénység közepette maga hússal eteti a kutyáit! Ez vétek! 
Miközben az asszony felé tartott - nagyon lassan, mellmagasságban a tálcával --, Carlosnak eszébe villant, milyen magyarázattal állt elő Ugarte, amikor Guiomarral faggatták: szerinte ez a két ember, Nuria is, meg a férje is baloldali érzelmű, a diktatúra idején egy kommunista szakszervezetben tevékenykedtek, és végső soron az ilyen emberek megérdemlik, hogy a maguk fajtája segítse őket. Hazugság, szemenszedett hazugság az egész. Nuria nem is úgy beszél, mint egy kommunista, hanem a szentfazék nők összetéveszthetetlen, unalmas stílusában.
-- Már másodszor fordul elő, hogy a képembe vágja, mivel etetem a kutyáimat. Harmadszorra elbocsátom a szállodából - jegyezte meg Carlos nyugodt hangon. Aztán, mint aki menne tovább az ebédlőbe, kinyújtotta a lábát, és erővel belerúgott az ajtóba. A mozdulat olyan gyorsra sikeredett, hogy az asszony el sem tudott ugrani, jól térden vágta az ajtó széle.
-- Ugarte vett föl! - nyüszítette az asszony, a térdét tapogatva.
Carlos rá se nézett, keresztülvágott az ebédlőn, és kiment a teraszra. Ostoba teremtés ez a Nuria. Ugarte pedig hazudós alak, mindig is az volt. Régóta ismerte, nagyon jól tudta, milyen nőkkel szeret ágyba bújni. A testes nőket kedveli, amilyen Nuria is. Ámde ezúttal túlságosan ideges volt - villant át a gondolatain, amikor már kívül volt az ebédlő és a terasz között nyíló forgóajtón --, nem tudott uralkodni magán. Le kell higgadnia. Ostobaságot művelt az imént.
-- Sajnálom. Nem volt szándékos - mondta az asszonynak, miután letette a két tálcát az asztalra a teraszon, és visszament a konyhába. Nuria éppen becsomagolta a darab húst, amit Carlos ottfelejtett a rostély mellett; úgy tett, mint aki nem is hallja, hogy neki szóltak, és eltűnt a hűtőkamrában.
Carlos visszament a teraszra, és egy darabig a vacsorához előkészített asztalokat bámulta. Úgy néztek ki, ahogy illik, mindegyiken ott volt a lámpa, a virág, a piros-fehér papírzászlócska, középen Lengyelország címerével; az egyiken - azon a hosszú asztalon, melynél a lengyel válogatott tagjai foglalnak majd helyet - még egy vörös zászló is lengedezett, melyet Danuta Wyca, a csapat tolmácsa hozott magával. Igen, Doro szép munkát végzett, a két fia is, meg Ugarte felesége, Laura is. Ami azt illeti, őrá sem lehetett panaszkodni. A kenyér, amit ő sütött, mindig elismerést aratott a vendégek körében, ezenkívül Guiomarnak és neki köszönhető, hogy olyan kiváló szakács jött a szállodába dolgozni, mint Doro. Ugarte viszont csak a saját ügyeivel foglalkozott, és legfeljebb a Nuriához mérhetően ostoba embereket tudta felvenni a szállodába. Mihelyt rendeződnek a dolgok, beszélniük kell vele. Vagy a feleségével.
A teraszt alacsony, kovácsoltvas korláttal lezárt fal választotta el a szálloda előtti tértől. Carlos fogta a két tálcát, megint a lábával nyitotta ki maga előtt a rácsos kiskaput, lement a térre vezető három lépcsőn, és elindult a raktár felé, ahol két vadászkutyáját tartotta. "Ne siess annyira, Carlos - hallotta ekkor. Sabino volt az.  - Ha meglátják, hogy szinte futva viszed azt a két tálcát, gyanút fognak. Felejtsd el az imént történteket, viselkedj természetesen." "Ez az ostoba teremtés még bajba kever” - gondolta Carlos, miközben visszafogta az iramot. De Sabino már nem felelt.
A kis denevér még mindig ott körözött az egyik lámpaoszlopnál; a rovarok is ugyanúgy zümmögtek odaát, a mandulásban és az olajfaligetben, meg a körülöttük elterülő bozótosban, mely kinyúlt egész az országútig, emerről pedig szálloda mögé. Carlos elhaladt a denevér lámpaoszlopa mellett, és a szálloda előtti tértől a domboldalon lefelé kanyarodó földúton folytatta útját, egész a tisztásig - ez volt a másik szabad terület a fák között --, ahol a pékműhely és a szálloda raktárépülete állt. Már öreg este volt - a szálloda fényei idáig nem világítottak el --, úgyhogy Carlos megállt egy pillanatra, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez. Greta és Belle, a két kutya már türelmetlenül nyüszített a raktárban. Megérezték a hús illatát.
-- Hallgass, Belle! - suttogta Carlos a raktár mellett elhaladtában, mire a kutya, az idősebbik, azonnal abbahagyta a szűkölést. Greta csak egy kicsivel később engedelmeskedett, bár nem túl nagy meggyőződéssel.
Számtalanszor megtette már ezt az utat, úgyhogy nem is csúsztak el a tányérok a tálcán, amíg a pékműhelyhez ért.  Mihelyt közelebb lépett az ajtóhoz, rögtön megcsapta orrát a liszt illata, utána pedig - ahogy egyik hang oltja ki a másikat - mindjárt a másik, a friss kenyér illata, ami aznap este sült a kemencében. Mélyet szippantott. Úgy érezte, oltalmazón lengi körbe a kis házat ez az egymáshoz oly közelálló két illat, újabb falat von köré, mely láthatatlan ugyan, mégis képes megakadályozni, hogy a világ zaja, tétova nyugtalansága keresztülhatoljon rajta. Ezt a kis házat szerette a legjobban a szálloda összes melléképülete közül, mert ilyen fal védte, és az illatok - ahogy a bátyja, Kropotky mondaná - különleges aurát kölcsönöztek neki. Carlos mindig hosszú órákat töltött itt. Napjában ötször-hatszor is belépett a fehérre mázolt ajtón, és hozzálátott az éppen esedékes teendőhöz, amivel a több száz kenyér elkészítése jár, merthogy általában ennyi fogyott el a szállodában. Carlos éppen annyira szerette a munkát, mint magát a helyet; hozzáidomult, percre pontosan tudta, mikor mi következik, és ennek köszönhetően ilyenkor békén hagyta a Patkány is - tudatának az a része, melyet ő leginkább egy patkányhoz tudott hasonlítani.
Föl-alá tébolyog egyre a szív s nyugtot eseng; így búvik a megsebesült vad az erdőn, hol máskor pihen a déli homály lugasán; jaj, de szegényt ez a zöld tanya többé*... A papír, melyen a vers állt - még a bátyja küldte neki levélben a börtönbe - rajzszeggel volt kitűzve az ajtó belső oldalára, és Carlos örült neki, hogy mindig, jövet is, menet is rápillanthat, és szinte önkéntelenül is elolvassa valamelyik sorát. Nem tudni, miért, de bizonyos képek nagyon vonzották. Egy órával azelőtt, az a jeges tenger is, amelyet álmában látott. Az erdőbe megpihenni igyekvő vad gondolatára is mindig ugyanez az érzés fogta el.
Már éppen becsukta volna az ajtót, mikor a közeli olajfaligetből hallatszó zaj félbeszakította gondolatait. Ágreccsenés lehetett? Igen, úgy hallotta, mintha valakinek a talpa alatt megroppant volna egy száraz ág. Leoltotta a villanyt a pékműhelyben, és kiment. Azonnal észrevette a közelgő alakot, amint a cigarettája parázsló végét lengeti üdvözlésképpen.
-- Nem bírtam elviselni a hőséget abban az egérlyukban, kijöttem rágyújtani - mondta a lány. Ugyanaz, akivel telefonon beszélt, az aktivista páros egyik tagja, melyet a sajtó Madridban és Barcelonában is csak Jon&Jone néven emleget. Parfümillata elvegyült a liszt és a kenyér illatával.
-- Csak nyugodtan. A rendőrök odabent nézik a mérkőzést - felelte ösztönösen Carlos. Pedig ellenkezik minden biztonsági szabállyal, hogy a lány kijöjjön, úgyhogy maga is meglepődött.
-- Jon is a meccset nézi, ez a második ok, amiért feljöttem. Ki nem állhatom a futballt. Az idegeimre megy, ahogy ezek a sportriporterek üvöltöznek, mint a fába szorult féreg. Tényleg kibírhatatlan. A Franco-korszak vasárnap délutánjait juttatja eszembe - Jone sóhajtott egyet, és elnézett fölfelé. Odafönt, a magasban, a Földközi-tenger vidékének egét elborították a csillagok, de a hold szinte nem is látszott; legalábbis nem annyira, hogy Carlos a lány arcvonásait is tisztán láthassa. Mindenesetre nem tűnt olyan fiatalnak, mint az újságokban közzétett fotón. Lehetett már vagy harminc, több is talán.
-- Mit jelentsen az, hogy hőség van abban az egérlyukban? Nekem sose tűnt fel - jegyezte meg komolyan Carlos.
-- A tévé is bemondta, még soha nem mértek ilyen magas hőmérsékletet, mint az idén. Napjában százszor is elmondják, és én százszor is elhiszem. Elviselhetetlen a hőség, kint is, bent is - vágta rá a nő, és eldobta a csikket, majd el is taposta. Nagyon rövid volt a haja, pántos pólót viselt.
Carlos elhallgatott, mintha arra várna, hogy a nő szájából fölszálló füst szétoszoljék a levegőben. Aztán nagyon lassan beszélni kezdett.
-- Nem tartottátok be a feltételeimet. Megmondtam a kapcsolatunknak, hogy hajlandó vagyok egy ideig bújtatni benneteket, de azzal a feltétellel, hogy lent maradtok a rejtekhelyen, és nem találkozunk. Ő állította, hogy így is lesz, ne aggódjak. Erre idejövök, és mit látok: idekint állsz a fa alatt, és cigarettázol. Akár a turista a kempingben. Hogy őszinte legyek, nem is értem. Nagyon veszélyes, amit csinálsz. Minden szempontból.
Nagyon közel álltak egymáshoz, és Carlos - csaknem olyan magas volt, mint Guiomar, a lánynál legalább húsz centivel magasabb - közvetlen közelről érezte a lány parfümjét és az izzadság szagát.
-- Sajnos teljesen igazad van - felelte a lány, amint rágyújtott egy újabb cigarettára. Carlos figyelte, ahogy csillog a dekoltázsa. Szinte teljesen kilátszott a melle a póló alól, ott is csorgott az izzadság. - És ami a legrosszabb, láttak is bennünket - tette hozzá egy szitokszó kíséretében. - Tegnapelőtt. Jonnal fölmentünk a forráshoz, és ahogy locsoltuk magunkra a vizet, egy ötéves forma kisfiú ránk világított egy zseblámpával. Az a helyzet, hogy kis híján rálőttem. Egy hajszálon múlt.
-- Mit akarsz ezzel mondani? Ráfogtad a pisztolyt?
-- Már mondtam, kis híján rálőttem.
Jone távolabb ment a pékműhely ajtajától, megint elengedett egy szitkot, ezúttal a kisfiúnak szánta, meg a szüleinek, akik engedik, hogy ilyen későn egyedül csatangoljon, aztán a Földközi-tenger éghajlatának, mert amiatt kényszerült megszegni a biztonsági szabályokat. Nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne kiabáljon.
-- Pascal volt az, a barátom kisfia. Ő az egyetlen gyerek a szállodában. Naphosszat csavarog, mert unatkozik. A forrás, ahol találkoztatok, a kedvenc játszó helye. 
Guiomar Derby-kút névre keresztelte el, és az a története, hogy a szakács egyik fia ott akarta lemosni a motorját. Ám a forráshoz mostantól fogva már nemcsak ez a mulatságos jelenet kapcsolódik. Az a hely lett, ahol Jon és Jone Pascallal találkozott. Carlos azon törte a fejét, vajon milyen következményekkel járhat ez az apró kellemetlenség.
Jone ismét panaszkodni kezdett a melegre, ezúttal immár fásultabban, és egyre csak azt hajtogatta, hogy abban a lyukban sohasem megy huszonöt fok alá a hőmérséklet. Éjszaka még rosszabb, mert az alagsor falai átveszik a meleget; képtelenség aludni, már csak azért is, mert még azt a szűk helyet is kénytelen megosztani a társával, Jonnal, és ott az a rengeteg kacat, a párnák, a könyvek, meg minden egyéb.
-- Ráadásul ez a szemét sajtó azt híreszteli, hogy érzelmileg is kapcsolatban állunk Jonnal. Pedig nem igaz, és ez tovább nehezíti a dolgot - fejezte be egy újabb szitokkal. Carlos mindebből arra következtetett, hogy a lánynak eszébe jutott, mit írt róluk a szenzációhajhász sajtó, mielőtt tűzharcba keveredtek a rendőrséggel, meg hogy a cikkekben Bonnie és Clyde történetét emlegették. Ennek ellenére valami nem stimmelt abban, amit a lány mondott. "Teljesen fölösleges a magyarázkodás. Én csak annyit mondanék, jelzés. Személyre szóló" - hallotta a belső hangot. Igen, Sabino valószínűleg igazat beszél. Jone hónapok óta nem tartózkodik azon a területen, amely a sajtó szerint a terroristák franciaországi búvóhelye, következésképpen a barátjától is elég messze lehet, már ha van neki, és ez túl sok idő egy olyan nőnek, aki állandó feszültségben kénytelen élni. 
Carlos maga elé képzelte ruha nélkül, a Derby-kút menti gyepszőnyegen, látta a lány mellét, a hasát, a nemi szervét, fehér combját, ám a következő pillanatban már el is tűnt agyából a kép, és egy másik lépett helyébe: Jone még mindig meztelen volt, de most állt, ő meg fölkapta, néhány méternyivel arrébb vitte, oda, ahol a cipője, a nadrágja, a bugyija, a vállpántos pólója hevert egy kupacban, ott már a combja közé nyúlt, és erővel, kissé durván belemarkolt a nemi szervébe.
A képek láttán izgalomba jött, elfogta a vágy, hogy kezét a lány vállára tegye, aztán lejjebb is merészkedjen, a póló alól szinte kibuggyanó, izzadt melléig, ám eszébe villant Sabino tanítása, és ettől elbizonytalanodott: "Az aktivista sohasem feledkezhet meg a biztonsági szabályokról - olvasta Sabino a fehér fedeles könyvecskéből a nagyjából tízfős fiatal hallgatóság felé fordulva, akik, Carloshoz hasonlóan, nem sokkal azelőtt csatlakoztak a fegyveres harchoz, és vettek részt a Sabino által szervezett gyorsképzésen. - Ha fordítva cselekszik, ha nem teljesíti pontról pontra a szabályokat, akkor veszélybe sodorja a maga és a csoportja munkáját. Ez történik olyankor, ha valakit kényelmi szempontok vezérelnek. A kényelmes aktivista végül találomra, minden elképzelés nélkül cselekszik. Márpedig a véletlenszerűségnél és az elképzelés hiányánál mi sem veszélyesebb. Más szóval, a szervezetre nézve sokkalta veszélyesebb a kényelmes aktivista, mint a besúgó."
Sabino több mint tizenöt éve nyugszik a Biarritz melletti temetőben, és elképzelhetetlen, hogy manapság a Jone-féle aktivistákon az ő tanításainak nyomát lehessen fölfedezni. A lány túl sokat tud. Tudja, hogy egy szálloda alkalmazottai bújtatják, tudja, hogy néz ki ő, tudja, hogy Barcelona környékén nagyjából hol van. A legfőképpen pedig - és ez a legrosszabb - Pascal is látta mindkettőjüket, meg a pisztolyt is. Ha Sabino most itt lenne, nem bízna ebben a helyzetben. Föl se tudná fogni, hogy lehet ennyire nemtörődöm egy aktivista. Sabinónak elég volt, ha a legapróbb hajlamot érezte valakiben az alkohol vagy a bőbeszédűség iránt, máris eltávolította a csoportból. És Sabino még ilyenkor is - mint amikor a bátyját, Kropotkyt kellett elküldenie a csoportból -- óvatosan járt el, sohasem sértette meg az eltanácsolt tanítvány érzékeny lelkét. Tudta, hogy a méltánytalanságot elszenvedni vélő ember igen veszélyes lehet.
-- És hogy oldottátok meg a helyzetet a gyerekkel? - kérdezte Carlos.
-- Nem tudom, hitt-e nekünk. Azt kérdezte, hogy a lengyel futballistát, ezt a Bonieket vagy tudom is én, kit jöttünk-e meginterjúvolni, mi meg azt feleltük neki, hogy igen, meg hogy senki nem tud róla, és hogy ő is tartsa titokban a dolgot.
-- Kötve hiszem, hogy így tesz. Ha Pascal elkezd beszélni, bajosan hagyja abba. Ráadásul mindenkivel szóba áll - sóhajtott fel Carlos. Aztán elkáromkodta magát. - Tényleg nem értem a viselkedéseteket. A biztonsági szabályokat mindig be kell tartani, különben...
-- Légy szíves, ne gyere itt nekem a szentbeszéddel - vágott közbe hangját felemelve a lány. Aztán, mint aki megbánta iménti hevességét, kezét Carlos vállára tette, és suttogva bocsánatot kért. - Azt mondtam neki, hogy a földön találtam a pisztolyt - tette hozzá már higgadtabb hangon --, de nekem nincs rá szükségem, úgyhogy el fogom ásni. Szerintem nagyon meggyőző voltam. Mindenesetre már torkig vagyok ezzel a történettel.
Carlos arra gondolt, bizonyára a lányt is, meg Jont is bosszantja, hogy hibáztak, ezért látszik olyan ingerültnek.
-- Jon egy kicsit ideges - folytatta Jone némi hallgatás után, mintha csak úgy magában beszélne. Carlos azt képzelte, Jone annyira értelmes, hogy a gondolatait is kitalálja. - Egyébként nincs mit csodálkozni rajta. Majd két hónapja, május eleje óta nem vagyunk otthon, ráadásul a bevetés is elég kemény volt. Kis híján kinyírtak bennünket a bilbaói lövöldözésben. A tetejében még a háttér is hiányzott, vagy tíz napon keresztül a hegyekben kellett aludnunk, amíg ide nem hoztak bennünket. Ez a baj most, hogy nincs hátterünk. Szinte képtelenség szállást szerezni, ahol meghúzhatnánk magunkat.
-- Lehet, hogy fölösleges aggódnunk a gyerek miatt. Ez az egész nem is olyan súlyos - nyugtatta meg Carlos.
"Vicces, amit most mondtál - hallotta ekkor. A Patkány szellemes megjegyzésével rátapintott a lényegre, ám ő vonakodott elfogadni. A Pascallal történt találkozás természetesen súlyos következményeket vonhat maga után. Már évek óta nem tagja a szervezetnek. Alkalmi segítő csupán, egy visszavonult aktivista, aki hajlandó némi szívességre. Ha a lányt vagy a társát élve fogják el - akár a szállodában, akár később, valahol másutt --, ő lesz majd az a gyenge láncszem, az a pont, amelyet Jon és Jone feláldoz majd a szervezet tényleges tagjainak védelmében. - Tényleg örülök, végre rájöttél, hogy úgyis te leszel majd az első, akinek el kell vinni a balhét. Persze, tudom... -- és ekkor a Patkány még gúnyosabban folytatta -- tudom, hogy te nem félsz semmitől, meg hogy neked nem számít, de mi a véleményed Ugartéról, Guiomarról, Doróról, meg a többekről? Ha a rendőrség lezárja a szállodát, vajon hová mennek?" Ahogy a Patkány beszélt, Carlos sorban egymás után, fekete-fehérben látta maga előtt a barátait, ahogy az épület előcsarnokában kifüggesztett csoportképen láthatók.
-- Nem hiszem, hogy bármi is történhetne - mondta határozottan Jone, ahogy elnyomta a cigarettáját. - Lehet, hogy a kisfiú nem hitte el, amit mondtunk neki, de ha elmondja is valakinek, ugyan mi történhet? Ha nekem pisztolyról mesél egy ötéves gyerek, eszembe nem jutna, hogy valódi pisztolyt emleget.
-- Igazad van - helyeselt Carlos, pedig az ellenkezőjét mondta, mint amit gondolt. Ami történt, megtörtént, fölöslegesnek érezte, hogy tovább boncolgassák. A pisztoly képe belevésődött a kisfiú agyába, márpedig ez az egész ügyre nézve kockázati tényezőt jelent. Vajon előjön-e később ez a kép Pascal tudatában? És ha igen, akkor vajon elmondja-e majd valakinek? Ha igen, akkor kinek? Mikor? Az efféle kérdésekkel szembesülve az ember mást nem tehet, mint hogy feszülten figyel, és vár.
-- Még - folytatta némi hallgatás után Jone. A hangja most közvetlenebbül csengett. - Nem hinném, hogy bárkit is meglepne, ha azt hallaná, hogy tegnap este egy párral találkozott a forrásnál. Láttam egy gumit a földön. Jon szerint használt volt.
Arra, ahogy Jone ekkor kinyitotta a száját, Carlos szerint Ugarte azt mondaná, hogy legszívesebben elszopogatna egy cukorkát. Csak intenie kellene, és ez a lány menten követné. Megint izgalomba jött. Tetszett neki a gondolat, hogy ugyanott lássa a lány testét, ahol María Teresát látta, merthogy ezért láthatta ott Jon azt a gumit, ő járt ott két nappal ezelőtt María Teresával. Mégsem találta teljesen meggyőzőnek a gondolatot. María Teresa szeretett mozdulatlanul feküdni - mozdulatlanul elnyúlni meztelenül --, ő meg a zseblámpa fényénél nézte, ahogy teste a legapróbb mozdulatra is megremeg. Vele könnyen ment. De Jone más lehet. Érezte, hogy ez a lány nem hajlandó passzívan viselkedni. María Teresa jelentéktelen teremtés, Jone pedig még a sötétben is az ellentétének látszott. Olyan kidolgozottnak, olyan erősnek tűntek az izmai, mint egy sportolóé. Carlosnak az is megfordult a fejében, hogy ez a lány börtönben ülhetett egy ideig, azért ennyire izmos, nyilván a börtön tornatermében edzhetett. Bárhogy legyen is, nem ő az a nőtípus, akire neki szüksége van a szerelmi játékaihoz. Igen, talán jobb is lesz, ha annyiban hagyja a dolgot.
"Egy aktivistát akkor szoktak letartóztatni, amikor a legkevésbé gondolná - hallotta ekkor. Megint Sabino jelent meg az emlékezetében, amint az előkészítő tanfolyamon felolvas nekik a puha fedeles fehér könyvecskéből. - Ilyen esetben biztonsági elvárás, hogy a lánc menten megszakadjon. A letartóztatott aktivista mondja azt a rendőrségnek, hogy saját szakállára dolgozik, soha életében nem hallott semmiféle szervezetről. Ha más aktivistával hozzák összefüggésbe, s utána a kapcsolatuk bizonyítására fényképet vagy hangszalagot mutatnak neki, akkor személyes ügyre kell hivatkoznia. Ha fiú és lány a két aktivista, akit a rendőrség összefüggésbe hoz, akkor mind a ketten szexuális természetű ügyre hivatkoznak. Szót sincs aktivista tevékenységről, szervezetről, pusztán szerelemről vagy szexuális vágyról."
-- Mire gondolsz most? - kérdezte a lány. Még mielőtt válaszolhatott volna, olyan hatalmas üvöltés tört ki a szállodában, hogy egészen a pékműhelyig elhallatszott. Pascal is, és mindenki, aki a szálloda nagytermében ült, a lengyel válogatott második gólját ünnepelte.
-- Úgy látszik, remekel a csapatunk - jegyezte meg Carlos, és jó mélyet szippantott a gólörömöt magával sodró levegőből.
Emlékezetében egy ifjú labdarúgó képe jelent meg: az alig tizenhat esztendős játékos szalad a pálya széle felé, és még az alapvonal előtt sikerül elérnie a labdát; ekkor kicselez egy zöld-fekete mezes hátvédet, az ötösön belülre kerül, újabb két hátvéd között elviszi a labdát, ránéz a kapusra, egy lövő csellel elfekteti, átpörgeti fölötte a labdát, és a következő pillanatban már rezeg is a háló, a szurkolók pedig ujjongva ünneplik a gólt. Ő maga volt a gólszerző játékos, és annak a gólnak köszönhetően jutott feljebb a csapata; és ő csak hallgatta a tapsvihart, bámulta a pulóverjüket lengető szurkolókat, a levegőben lengő pulóvereken túl a gyárat, a magas gyárkéményt, a gyárkéményből felszálló fehér füstoszlopot, a füstoszlop felett pedig a kék égboltot.
Az emlék hatására kellemes borzongás járta át, és egy pillanatra ugyanaz az izgalom töltötte el, mint amikor álmában a jeges tengert csodálta.  Mintha a levegő is ritkult volna, a rovarok zümmögését is élénkebbnek hallotta, még távolibbnak tetszett előtte a hold, s körülötte a csillagok.
-- Yul Brinner, figyelj...
Carlos érezte, hogy a lány teste lassan hozzásimul. Orrát még jobban megcsapta az izzadság és a parfüm illata. Elnyomta a pékműhely illatát.
Jone kétségkívül rosszul értelmezte a hirtelen hangulatváltozást, mely a futball-korszak emlékének hatására tört rá, és Carlos első gondolata az volt, hogy elhárítja a lány közeledését. A nagyteremben ülő közönség üvöltése hallatán szertefoszlott benne a lány iránti vágy - épp olyan könnyedén, ahogy a szappanbuborék pukkan szét a fuvallatban. Mégis úgy döntött, hogy tartja magát. Talán jobb, ha belemegy a játékba. Ha valami történik, majd a szexuális vonzalomra hivatkozik: "Jone-t nagyon vonzónak találtam, az első pillanattól fogva, amikor megláttam az arcképét az újságban, és amikor megkértek, hogy bújtassam el, rögtön elvesztettem a fejem. Utána szerettem volna visszakozni, de már nem lehetett. Erősebb volt bennem a vágy, hogy lefeküdjek vele." Nem a világ legjobb indoka, de nem is a legrosszabb. Bizonyos gyengeségekkel szemben elnézőbb a rendőrség, mint másokkal. Különben az efféle vallomással számos bonyodalomtól megkíméli a szállodabeli társait.
-- Nem olyan a tar a fejem, mint Yul Brinneré. Csak egy kicsit rövidebb a hajam, mint a tied - súgta. Aztán vállánál fogva megfordította a lányt, hogy háttal álljon neki. Jone feje az álláig ért. Carlosnak egyetlen arcizma se rezzent, a keze elindult lefelé, és erővel belemarkolt a mellébe. Nagy melle volt.
-- Ki fog hűlni a vacsora - szólalt meg izgatott hangon Jone. Zihálva kapkodta a levegőt.
-- Nem akarsz elkísérni a forráshoz? Meg kell töltenem a kannát. Zseblámpát is viszek, nem tudom, talán találunk egy másik gumit a földön. Persze, nem használtat.
A lány Carlos száját kereste, és elfúló hangon igent mondott. Carlos agyán átvillant egy képtelen gondolat: ha nem találja eléggé szórakoztatónak, akkor még időben visszaér a szállodába, és megnézheti a mérkőzés legszebb pillanatainak összefoglalóját.