Ramón Sánchez Lizarralde: Kitörhet-e valaki a Félelem birodalmából
Irodalmi tanúságtétel a történelmi jelenségről, melynek folytán a baszk nép áldozattá vált
Forrás: El Mundo, 1994. április 16.

Az Obakoak ('Obabaiak') és a Memorias de una vaca ('Egy tehén emlékiratai') után hirtelen és kockázatos stílusváltásra szánta el magát a legtermékenyebb, legünnepeltebb baszk író, amikor a Baszkföld jelenkori történelmi valóságának igen kényes területére merészkedett. A magányos ember egy trilógia első darabja, melynek másik két kötete még megírásra vár, a címük azonban már megvan : a Baszkföldön élő emberek létét az elmúlt évtizedekben döntő módon meghatározó konfliktus áll a regények középpontjában. És rögtön az elején szögezzük le, hogy Bernardo Atxaga nem kedvez egyik félnek sem, még annak sem, amelyikkel egyébként részrehajló lehetne: amilyen drámai a valóság, olyan drámainak teremti újra a baszk világot az irodalomban.
Korábbi műveiből már megszokott elbeszélői erényeit vonultatja fel a műben: lebilincselő nyelvezet, finom érzékenység, kiegyensúlyozott elbeszélésmód, és tökéletesen olajozott cselekmény közepette váltakozó képek és jelentéstartalmak. Szerzőnk ezúttal félreteszi az Obabakoakban megmutatott álombéli tereket, és e sajátos irodalmi szándék által vezérelve legalább annyira valószerűen, mint amennyire lenyűgözően ábrázolt realitásba vezet el bennünket; nem megtörtént eseményt beszél el, de teljesen felismerhető humán és történeti anyagot használ: emberáldozatot követelő robbantásos merényletek, kíméletlenül fellépő rendőrök, piszkos vagy tiszta háború során életét vesztő fegyveres aktivista.
A legapróbb részletekkel, szenvedéllyel megírt események az emberkerülő, különc életű központi alak köré szerveződnek, akit mindenki csak Carlos fedőnéven ismer; Carlos tehát a főszereplő, s az ő a válaszkeresése a fő cselekményirányító erő: attól fogva követhetjük nyomon a sorsát visszaemlékezéseiből, ahogy középiskolás korában csatlakozott a szervezethez, ahogy élte az aktivisták titkos éltét, ahogy megjárta a börtönt, s ahogy végül visszavonult a Barcelona környékén található szállodába, ahol a regényidőben, az 1982-es futball-világbajnokság idején megismerjük. A szervezetnek vállalt utolsó szolgálat teljesítése közben találjuk, melynek ő már nem tagja: öt eseménydús, feszült napnak leszünk tanúi a szállodában, ahol Carlos kedvtelésből süti a kenyeret a vendégeknek, s ahol szinte szerzetesi magányban élve tűnődik a múltján, a sorsa titkain. A válaszkeresés közben megismerhetjük őt, a körülötte élőket, ám közben egy pillanatra sem távolodunk el a vibráló cselekménytől, annyira csupán, hogy az elengedhetetlenül fontos, Baszkföldre vezető szálait is megismerjük. Miközben a magányra kárhoztatott ember önnön sorsán töpreng, a történelmi jelenség is körvonalat ölt előttünk, amelynek következtében a baszk nép menthetetlenül áldozattá vált.
És folyton ott kísért a félelem, kitartóan, az elejétől, megfoghatatlanul: az olvasó azonnal érzi, mihelyt részese lesz az első, feszültséggel teli epizódnak; a szüntelen lesben álló felsőbb erők sugározzák, mintha elejét akarnák venni a főhős minden olyan törekvésének, ami „az örömet jelentő dolgokkal engedi törődni”…, s hagyja, hogy változtasson az életén. Atxaga a félelmet a társadalom rovására írja, melyben önelégült tudatlanságban leledznek azok, akik felborítani igyekeznek a népek közötti együttélés kereteit; félelmet sugároz az állam is, melyet a gyászos emlékű rendőrség személyesít meg, amely szemlátomást nem hajlandó lemondani a kínzás lidérces emlékű eszközéről. (…)
Lebilincselő, szinte teljesen hibátlan mű, ambiciózus és merész vállalkozás, manapság nálunk kevés ilyet látni. Csupán az kéne még, hogy baszkul olvashassuk, hogy eredeti nyelven élvezhessük minden árnyalatát.