William Ospina :: Barcelona a Csendes-óceán
partvidéki esőkben
(elhangzott: Nuria Amat ::
A
kokainkirálynő c. regényének kolumbiai bemutatóján. Forrás: Revista
Cronos)
Hogy tudta megírni egy spanyol írónő az utóbbi idők legerőteljesebb
latin-amerikai regényét? Mi több, hogy tudta megírni egy katalán írónő
az utóbbi idők legerőteljesebb kolumbiai regényét? Nem hiszem, hogy ez
a tény pusztán a körülménynek tulajdonítható, hogy Amat egy ideig Kolumbiában
élt. Nem elég egy országban élni ahhoz, hogy ilyen mélyrehatón ismerjék,
hogy úgy szeressék és féljék, ahogyan csak azt tudja szeretni és félni
az ember, amit mélyen a sajátjának érez. Valami ok folytán, ami túlnő a
puszta anekdotán, Nuria Amat A kokainkirálynő című regényben több eltérő
perspektívából vallatja Kolumbia valóságát. Olyasmit mondok, amit nem e
regény bemutatójaként tisztem elmondani, hanem meggyőződésből teszem: ez
a regény az irodalmi alkotás csodája. Az elbeszélés hangneme, ahogy halljuk
Rat hangját, amint elbeszéli érzéseit, s ugyanúgy egyszerre azokét is,
akik ott vannak körülötte, és egyáltalán nem érezzük, hogy önkényesség
szólna belőle, hanem inkább azt, hogy mennyire ügyesen dolgozza ki az író
a történet verbális szövetét.
Egy ideje már nagyon foglalkoztatja a spanyol és a többi európai írót
a zűrzavaros latin-amerikai realitás, a kábítószer-csempészet, a gerillaharc,
a paramilitáris tevékenység, a városi zavargások, a nyomor, a burjánzó
növényzet, egyszóval világunk egzotikus és festői oldala, ám én sietve
leszögezem, ez a regény nem csak a témája miatt latin-amerikair regény.
Nuria Amatot korántsem külső és festői okokból érdekli ez a világ: pillantása,
ahogy világunkat szemléli, végtelenül gyengéd és megértő. Regényéből az
ember kiérzi – időnként sokkal inkább, mint az itteni országok számos szerzőinél
– a varázslatos bennszülötti gondolkodást, az afrikai népek animizmusát,
az amerikai természet misztériumát, a fák, a folyók akaratát, a háborúk
titokzatos kerekét, a világon való jelenét döbbenetét, amely nem a szem,
a fotográfia, a konvencionális nyelvezet számára látható, hanem az intuíció,
az előérzetek és a poézis számára.
A regény szereplője az elejétől fogva bevándorló ebben az országban,
számára szemlátomást sokkal fontosabb az a világ, amelybe érkezik, mint
ahonnan eljött. Érzékenységének köszönhetően felfogja a környező valóság
kulcsjeleit, a láthatatlan jelenléteket, a megmagyarázhatatlan rituálékat,
a fáradhatatlanul termékeny, ám egyszersmind elnyomó és pusztító természet
munkáját. Nyelvezete mindig költői, de sohasem veszít narratív erejéből.
Azt mondja: És elállt az eső. Fő a rizs a gázrezsón. Szelíden hajladoznak
a hullámok. Susognak a fák. Szétrobbannak a rovarok. Beesteledik. Másutt
pedig ezt olvashatjuk: Helyenként kiszélesedett az ösvény, időnként már-már
békésnek, fényképre illőnek tetszett, ám rengeteg sötét szakasza volt,
ahol burjánzó, fekete levelű kúszónövények torlaszolták el az utat előttünk.
A szellemek táplálta páfrányok éjszaka nőttek, és addig ölelkeztek, amíg
nap nap után újabb szövedékes bozótot nem alkottak.
Nuria Amat ebben a kolumbiai regényben, melyet egy spanyol írónő írt
Spanyolországban, nem csak egy világot ír le. A csoda is sikerül neki,
ami oly ritka az irodalomban: bennünket is odavisz, mi is benne élhetünk
a világában. Azt hiszem, aki elolvassa ezt a regényt, az nem úgy fog visszaemlékezni
a csendes-óceáni partvidék jeleneteire, az esőkre, az őserdőre, a folyókra,
a táborokra, mint egy regény bekezdéseire, hanem mint egy olyan helyre,
ahol már maga is lakott, és mint valami személyes emlékre; emlékezni fog
rá, mintha ott lett volna, ha úgy tetszik, mintha ott-létre kárhoztatták
volna ezeken a szorongatóan gyönyörű helyeken, ahol egy nő szerelemből
vállalja a száműzetést, szerelemből, mely a testi intenzitás az intellektuális
sorsközösséggel elegyedik, és a nő szép lassan észreveszi, miként erősödnek
körülötte az érzelmi viharok, miként erősödik a háborúk tüze, melyek mintha
folyton letérnének útjukról.
Mindezt ragyogó intelligenciával és szintaktikai finomságok kíséretében
mutatja meg a szerző. Nuria Amat csak a legszükségesebbet mondja, s valahányszor
érzi, hogy elég csak sugallni a dolgokat, eltekint a magyarázattól. Hogy
egy példát is mondjak: két szereplő találkozik, és az elbeszélő azt mondja:
Wilson háromszor üdvözölte. Először észrevétette magát, harmadszorra meg
elköszönt tőle És ez elég az írónak, ebből már érezzük a találkozás stílusát,
a rövidségét, a gesztusait. Az érzékelés zavaraival is játszik, a tényekkel,
melyeket a kétely csal elő bennünk, hogy most a valóság regiszterében zavarodtunk-e
így össze, vagy inkább itt sokkal több minden történik, mint amennyit megérthetünk.
Így írja:
Most nem mondtad. Elhallgattál. Most nem nyitottad ki a szádat. Én
láttam. Ha nem gondoltad, akkor valaki helyetted mondta ki mellettünk.
Hallod? Valaki jár odakint.
A tenger az, mondod. Mindig nem létező dolgokat képzelsz. Pedig az
is jobb, ha léteznek. A tenger miatt összetéveszted az igazit és a hamisat.
Nem a tenger az. Aida. Esküszöm, hogy ő az. Mindig az árnyakat szaglássza.
Nem bízom benne. Itt érzem a leheletét. Aida néz bennünket. Biztos. Mit
játszod meg magad. Éles a hallása. Mintha vele együtt növekedne.
Felejtsd el, ami odakint történik. Ez csoda vagy rejtély.
Aki fél, az olyannak hallja a tenger hangjait e bekezdések során, mint
valakinek a lépteit, aki követi őt. És a tudatnak csak nem akaródzik eldönteni,
hogy a természet vagy valamely emberi lény ólálkodik-e a ház körül, a part
közelében, az őserdő közelében, az általunk elszenvedett erőszak gravitációjának
súlya alatt.
Nuria Amat a kolumbiai valóság legdrámaibb módon megtapasztalható elemeinek
egyikéből szövi regényét: a félelemből. Képes megmutatni, hogy a háború,
a gerillák, a félkatonaiak, a kábítószercsempészek ostromolta falvakban
miként van jelen a félelem mindenütt: a világ hangjaiban, az éjszakák csöndjében,
a virrasztásban, a magányban. Regényének számos jelenete kolumbiai remekművek
kemény, csupa szörnyűség hagyományát követi: José Eustasio Rivera: Örvény
(Európa, 1975), Daniel Caicedo: Viento seco (’Száraz szél’, 1953), Gustavo
Álvarez Gareazabal: Cóndores no entierran todos los días (’Kondor nem mindennap
temet’). A kokainkirálynő nyelvezete azt mutatja, milyen gyümölcsöző a
spanyol nyelv és az amerikai érzékenységnek köszönhető gyarapodás közötti
átjárás: Rulfo, Bioy Casares és García Márquez mesterségbeli nagysága köszön
vissza benne. És ékes bizonyságát látjuk annak, hogy irodalmi hagyományaink
közösen táplálják egymást, hogy a nyelv nem ágazik ketté, nem távolodik
el egymástól, hanem még mindig azt a közös szellemet jelenti, amelyben
a lehetséges civilizáció ígérete él tovább.
Köszönjük, Nuria Amat, köszönjük ezt a csupa szeretet regényt, amely
tele van női érzékenységgel, árnyalattal; szenvedélyes, éleslátó, képes
megtalálni a szegénysorban élő és megalázott népünk tragédiájában a faj
ősi mítoszait, hogy – miként Harold Bloom mondaná – az elbeszélés mélységes
vigaszát nyújtsa nekünk, mely segít az életben maradásban. Igen, ahogy
Homérosz mondta, az Istenek sorscsapást mérnek az emberre, hogy a nemzedékeknek
legyen mit megénekelni; Nuria Amat regénye titkon azt igazolja, abbéli
vágyunkban, egyszersmind kötelességünkben erősít meg bennünket, hogy higgyük,
mindnyájunkra jönnek még szebb idők.
Pávai Patak Márta fordítása
|