Carolina Abad interjúja Nuria Amattal
Bogotá, Kolumbia, 2003. május 4.
El Espectador
 

Nuria Amat Bogotába érkezett. Kolumbia gyermekének vallja magát, annak ellenére, hogy ifjúkora óta nem járt nálunk: fiatalon összeházasodott ugyanis a tanárával, Óscar Collazosszal, akitől egy lánya is született. Kolumbiáról szól A kokainkirálynő, ez a költői nyelven, megrázó erejű prózában elbeszélt, ambiciózus regény. Erről beszélgetett vele az El Espectador újságírója:

C.A.: Önéletrajzi ihletésű a regénye. Hogyan készült fel A kokainkirálynő megírására?

N.A.: Ha nem éltem volna át mindezt, nem tudtam volna megírni. Nagyon fiatalon, 24 éves koromban éltem Chocó vidékén. Három hónapot töltöttem világtól elzárva az őserdőben: magam is egy kolumbiai újságíró, egy kolumbiai író társaságában. Ez a regény háttere, a cselekménye viszont a mostani Kolumbiáról, a mostani problémákról szól. Mikor írtam ezt a regényt, nem tudtam, hogy Chocó vidékén így szenvednek a gerilláktól, a félkatonai szervezetektől, a kokaültetvényektől.

C.A.: Milyen dokumentációt használt a kolumbiai konfliktus alapjául a regény megírásakor?

N.A.: Rengeteget olvastam. Mi, írók, nagy lopósok vagyunk, mindenféle rendű-rangú írást magunkévá teszünk. De főleg nagyon sok újságcikket olvastam. 

C.A.: És mi a véleménye a kolumbiai konfliktusról?

N.A.: Én úgy látom, Kolumbia mindig is konfliktusban élt, ez a mostani talán a legfájdalmasabb. Mikor annakidején én idejöttem, akkor is voltak konfliktusok, de most háborús helyzet van; ugyanakkor szeretne előbbre jutni az ország. Alig-alig hiszek a politikában, egyre inkább viszont az állampolgárban. A problémákra inkább az emberek szolidáris megmozdulása kínálhat megoldást, semmint a hatalom.

C.A.: Vád akar lenni ez a regény?

N.A.: Minden, amit írok, az vád, mert azért írok, hogy kinyilvánítsam egyet nem értésemet. Akár szerelmi történetről, akár háborúról legyen szó. Csak nem nyíltan kimondva. Én nem azt gondoltam, hogy most pedig írni fogok egy vádoló regényt, mert abból sosem születne regény. Szükségből írok regényt, nem azért, mert megbíznak vele. Nincs előre kitervelt vagy kimondott üzenet.

C.A.: A regény jogdíját a bojayái földönfutóknak adományozza. Miért ez az érdeklődés Kolumbia iránt?

N.A.: Mert az irodalmi hazám részének tekintem Kolumbiát, mert azt mondom, itt újraszülettem, mintha kétszer születtem volna. Idejöttem, mert író szerettem volna lenni, idejöttem, és hozzámentem egy kolumbiai íróhoz.

C.A.: Beszéljünk erről az időszakról.

N.A.: Én nagyon fiatal voltam, 24 éves, tele bizonytalansággal; egy dologban azonban biztos voltam, hogy író szeretnék lenni. Nagyon félszeg voltam, de tényleg tanulni akartam. Mindig íróknál laktam, az összes írót megismertem, rengeteget tanultam abból, hogy olvastam, folyton csak olvastam.

C.A.: A kokainkirálynő szereplőit a megszállottságig foglalkoztatja a halál. Miért?

N.A.: Mert engem is foglalkoztat, talán a gyerekkoromból jön, mert nagyon kicsi voltam, amikor elveszítettem az édesanyámat. De nem furcsa, hiszen minden regényírónál így van ez, regényt írni annyit tesz, mint az elhunytakkal beszélgetni. Közvetítőnek kell lenni élők és holtak között. A jó regény a szerelemről és a halálról szól.

C.A.: Mi a véleménye a női irodalomról?

N.A.: Nem szeretem a címkéket. Nőpárti vagyok, és ebben a regényben természetesen kiállok a nők mellett. Nem mondhatom, hogy nem létezik női irodalom, hiszen az irodalom bizonyos válfaja valóban a női irodalom közhelyes kifejezésével játszik. Én azonban azt mondom, az igazi irodalomnak nincs szüksége címkékre. Olyan lenne, mintha külön gay vagy férfi irodalomról is beszélhetnénk.

C.A.: Sokak szerint ön számos jelentős írónak múzsája. Mit szól mindehhez?

N.A.: Elismerően hangzik. Én inkább azt mondanám, sok író pártfogásba vett, megadatott nekem ez a szerencse. Mindig igyekeztem a lehető legjobban kívül maradni a kommersz vonalon, mert az elbeszélő hang tekintetében a tiszta vonalat akartam képviselni. Nem kívántam belépni a kommersz piacra, hogy híres író lehessek. Nem tudom, múzsája, barátja vagy fogadott lánya vagyok-e ezeknek az íróknak.

C.A.: Akkor nem igaz, hogy íróként célja van, inkább egyfajta szenvedélyes, megszállott írásról beszélhetünk?

N.A.: Igen, nekem nincsenek céljaim. Gondold meg, az egyetlen célom jelen pillanatban az, hogy írhassak még egy regényt, hiszen ettől félünk mindahányan, amikor befejezünk egy regényt, mert olyankor két évet is húsznak érez az ember.

C.A.: Szenved írás közben?

N.A.: Vannak pillanatok, amikor annyira kihajtom magam, hogy orvoshoz kell mennem. Rosszul leszek. Olyan ez, mint amikor az embernek van egy szeretője, egy kezdődő titkos szerelmi története, melyről tudja, hogy úgyis véget ér egyszer, mert lehetetlen, és ettől szenved, és ez jó érzés. Mindent oda kell adnod, de titokban, mert nem lehet beszélni, amikor az ember ír… De most már lassan rendbe jövök.